Szakálos Dénes László előadása
2009 Szeptember SZGYF (c)
A fiatalember Dabas peremén kocsikázik, és szomorúan konstatálja, hogy eltévedt és a problémát a térkép sem oldja meg. Kisvártatva arra biciklizik egy idős bácsi. A fiatalúr letekeri az ablakot és megszólítja a bácsit
- Jó napot kívánok! Autópályán kívül, hogyan tudnék a legkönnyebben eljutni Dunavarsányhoz?
A bácsi megáll, eltűnődik a kérdésen… majd diplomatikusan válaszol:
- Sári- Bugyin keresztül!
Egy másik
fiatalember munkaügy kapcsán Pesten a Ludovika téren tévelyeg.
Vele szembe az utcán egy jól öltözött
negyvenes hölgy közeledik. Tájékozódás céljából megkérdi a hölgyet
- Kézcsókom… merre kell, menni a Tömő utca felé?
A hölgynek látványos pír keletkezik az arcán, majd pofon csapja a fiatalembert.
Könnyen állíthatnánk fel nyelvi tényszerűséget, és benne az szerepelne, hogy szexuális tartalomról van szó. De ha újabb változókat építünk be, akkor kiderülhet, hogy Sári (Dabashoz tartozik) és Bugyi közös útvonala, és a nyolcadik kerületi Tömő utca valóban létezik. A kérdés csupán az, hogy: kinek a fejében létezik és kinek a fejében nem? Ugyanarról a valóságról differenciálok vannak a tudások között.
Az első példában a bácsi differenciálja a fiatalemberhez képest az elmúlt nyolcvan év települési történelme volt, meglehet Sári már nem szerepel külön a térképen, de ettől még az útbaigazítás helyes volt, a fiatalember döbbenetétől függetlenül. A második példában, ahol is a fiatalember pofont kapott útbaigazítás helyett, az információ hiány alkotta a differenciált, az érthetően erkölcsös hölgy valóság referenciái között nem szerepelt a valóban létező Tömő utca. Ilyenformán a kvalitatív kutatás célja, az individuumhoz kötött lehetséges változók feltárása ugyanarról a valóságról. A lehetséges differenciálok feltárása fontos a kvalitatív kutatás során.
Lexikon vastagságot lehetne írni referencia tartalmak kialakulásáról, ám attól félek társadalomtörténetet, és szocializációs láncokat kellene vizsgálni, így a kvalitatív kutatásnak nem célja A-tól Z-ig felsorolni a referenciákat és referencia hiányokat, és nem célja azokat pozicionálni a „miértek” birodalmában. Ha egy ember referencia tartalmát – tudását a valóságról – ki lehetne teríteni egy teniszpályára, akkor szerencsés helyzetben lennénk, azonban a világ és a lét értelmezése az emberben végtelen számú teniszpályát generál. Így a kvalitatív kutató csak a problémára fókuszálva gyűjtöget változókat, teheti ezt fókuszcsoport és mélyinterjú módszer keretében.
Fontos azonban megemlíteni, hogy mit nem csinál a kutató:
- referenciát nem minősít:
Nem fogja tehát kijavítani a fókuszcsoport tagjait vagy az egyéni nyilatkozót: Bugyi és Tömő utca márpedig létezik. Hanem szorgosan és szó nélkül le fogja jegyzetelni a referencia hiányt. Mert a kutató a didaktika, és psziché szintjén nem befolyásolhatja a csoport/alany viselkedését. A kérdező a referenciák szintjén hermetikus, de tudati állapota egy befogadó tükör, az alanyok megjelennek benne, úgy ahogy a hétköznapokban. Azonban a tükörnek simának kell lennie, nehogy a nyilatkozók megijedjenek, megfutamodjanak, és elkezdjenek tudatosan másképp viselkedni. Mert fennállhat a veszélye, hogy a kutatás torz eredményeket hoz.
- igazság konstrukciókat nem minősít:
Mindenki saját igazság építménnyel rendelkezik, ezek ha néhol megdöbbentőek is nem képezhetik minősítés tárgyát. Azonban a kutatási naplóban fontos információként szerepelhetnek. Az egyén igazságai, könnyen rámutathatnak a referenciáira a valóság értelmezése terén. Ha például, valaki megszállottan, és mindenre kiterjesztve az előítélet szintjén dobálózik a korrupció jelzővel, és ezzel magyarázza a választástól való távolmaradást. Nem feladatunk ráerőltetni a plurális gondolkodást, mely szerint vannak új pártalternatívák. Még akkor sem, ha a referencia lyukat valószínűleg egy nagy adag demagógia hozta létre. A naplóba megint csak nem kerül be a demagóg jelző, mert azzal elismernénk, hogy a mi referenciakészletünk tökéletes, ami megint hamis illúzió.
- hazugság és füllentés dilemmája:
Mivel az igazságot is csak kutatási regiszterbe való rögzítésben
hasznosítjuk. Nem lesz kivétel ez alól a hazugság és a füllentés sem. Számolni
kell a lehetőséggel, hogy valamely nyilatkozó valótlanságot fog állítani vagy
nem azt reprezentálja majd, amit valóban gondol. Ha ez számunkra nyilvánvaló (vagy később
lesz az… lehet, hogy sose) ismételten a kutatási naplóban rögzítjük, és
viselkedésünkkel nem tereljük vagy befolyásoljuk a nyilatkozókat.
A nem azt mondom, amit gondolok szindróma esetén érdemes leírni az állreferenciákat,
szerencsés esetben mögötte később meglelhetjük az eredeti referenciákat. A „tudatosan hazudok” szindróma nehezebb ügy, saját
referenciakészletünk állapotára vagyunk utalva, ha fejlett a készletünk, akkor
igaz/hamis értékben gondolkodhatunk, ha fejletlen a rendszerünk (hiányos a
tudásunk) akkor vagy utánajárunk vagy dilemmaváltozóban elemzünk vélhetőleg igaz/ valószínűleg hazugság. A
hazugság ugyanakkor érdekes jelenség, a mögötte lévő motivációs rendszer különösen:
miért érdeke hazudni? sok mindenre
rámutathat, többek között rejtett referenciák (rejtett tudások) tömkelegére.
Természetesen a naturális vagy mániákus
hazudozókkal nem tudunk mit kezdeni, hacsak nem pszichológiai okvetésű a
kutatásunk, de az egy másik szakterület lenne.
- Önreflexió (érdek nélküliség)
„A miniszterelnök márpedig Orbán Viktor”
A kijelentéssel az a baj, hogy a 2002-2006 intervallumot állította be a háttér időszaknak. Nem csalás nem ámítás egy kis határmenti faluban (Pácin: szlovák határ) találkoztam a jelenséggel, idős helyi lakosok tolmácsolásában 2007 nyarán.
Világos tehát,
hogy fatális tévedés áll a kijelentés mögött. Ha a vita eszközével viselem
magam, tehát megpróbálom eloszlatni a tévképzetet, félő hogy sosem fogom
megtudni, honnan és hogyan jött létre a téves referencia. Sokszor a téves
referenciák, kommunikációs zavarból vagy információ hiányból (a kettő nem zárja
ki egymást) jönnek létre. Mi a fontosabb kutatásban? Az anomáliát megszüntetni
vagy rájönni annak okára?
Ha elutasítólag viselkedem, tehát azonnal kiigazítom a fatális tévhitben élő
személyt megoldom-e a problémát? Valószínűleg nem, mert ezzel csak lokálisan
kezelem a jelenséget, törekszem tehát a település globális problémájának
megismerésére. Az önreflexió rám vonatkozik: hogyan viselkedem, milyen impressziók
keletkeznek a saját referencia rendszeremben, ezeket a benyomásokat a naplóban
rögzítem. A terepen viszont önreflexíve magatartásommal – magamat figyelem és
kontrollálom - elősegítem a kutatást. A kutatás helyszínén a metakommunikáció
szintjén sem jellemezhetem a helyzetet, mert azzal megint csak befolyásolnám az
alanyok viselkedését. Nyilván a kutatási naplóba bekerülhet az impresszió: politikai analfabetizmus.
Az impresszió
önmagában csak gondolatot ébreszt, akkor van értelme igazán, ha a hátterét
feltárjuk pl.: bizonyos településen élő emberek, hogy élhetnek médiától és
politikától távoli rezervátumban, úgy hogy közben elvileg felelős választópolgárok?
Ki tehet erről? A település politikája? A média? Valami speciális helyi rossz
Ómen?
Nem mellesleg megjegyezném, hogy a politikai analfabetizmus kifejezést Giovanni Sartori olasz társadalomtudós használta a Demokrácia c. művében. Ahol is kitért arra a rossz demokrácia reflexre, hogy sem az oktatás, sem az irodalom szintjén, nincsenek kellően művelve az emberek politikából. Ha ez így van, akkor választópolgári minőségük is kétségessé válhat, illetve a választói egyenlőséget is megkérdőjelezem.
Végezetül az önreflexió megfelelő gyakorlásához hozzá tartozik a klasszikus antropológiai alapvetés: az etnocentrizmus tilalma, mely szerint saját kultúrám minősége alapján nem ítélhetek meg más kultúrákat. Fokalizátorként (megfigyelőként), kizárólag az adott kultúra gyűrűjében viselhetem magam, az otthonit a helyén kell hagynom. A tézis teljesen logikus, ugyanis kultúrákat ütköztetni nem lehet (az enyémet és az alanyokét) mert relatív értékeket kapok melyből erények és gyengeségek párviadala alakulhat ki, és zavart kelthet a kutatásban. Tehát az én tudásom vagy műveltségem a 2002-2006 politikai időszakáról (mely napi sajtóval átszőtt), nem írhatja felül a problémát, nem cél a másik fél műveletlenségét bebizonyítani, sokkal inkább cél felismerni a mögötte álló kommunikációs zavart. A hétköznapi életben azt állíthatnánk eltitkolom más személyek elől az igazságot, s hagyom őket téves hitükben élni, de itt kutatásról van szó. A kutatás és a hétköznap két össze nem egyeztethető tudattartalom. A kutatás során a reflexiós szerkezetben teoretikus koncepciókat alkalmazunk (szakértői leirat), míg a hétköznapi élethez elégséges a laikus elemzés.
Nem lehet kutatva hétköznapot élni (ez ellentmond Szokratész tézisének), és hétköznapian kutatni. Szokratész szerint az élet értelmetlen, ha nem fürkésszük rendszeresen. Ma már világos, hogy a kutatót a hétköznapból következő és azt megelőző jelenségek érdeklik, ha kellően konstruktívak vagyunk, egyáltalán nem nyilvánvaló, ahogy mi viselkedünk, és ahogy mások velünk szemben, akad bőven a hétköznap előtt/mögött kutatnivaló.
- Az egzotikum problémája:
Két esztétikákkal átitatott referenciarendszer találkozik egymással (két ember), az egyik iszlám a másik katolikus. Egy vicc így kezdődne, ez azonban egzotikum. A kialakult koherencia modellek nem kapcsolhatók egymáshoz, életfelfogásban, tradíciókban, szokásokban, viselkedésekben, olyan mintha két egymáshoz nem illő lego darabot próbálnánk összekapcsolni. Így keletkezik a katolikus szemében egzotikus és furcsa iszlám, és fordítva. Az idegenség jelensége kiváló termőtalaja a turizmusnak, kiváltképp azért is, mert az idegenségérzet erősítése sztereotípiákat gyárt. A turizmus azt a kérdést, teszi fel:
Akarod e látni saját
sztereotípiáid?: ilyen az, amikor a brit kultúra megismerésének szándékával
külön költségvetéssel kalkulálunk, hogy láthassuk Nessie-t a tavi szörnyet (Loch
Ness-i szörny), bár kételkedünk a valóságában, de az egzotikum vagyis a
rejtélyes idegenség felülír mindent, de beszélhetnénk romániai
vámpírvadászatról, akár egy Japán múzeum előterében a szamurájok
csatajelenetéről. A kérdés csupán az: hogy ezek a valóságnak tűnő jelenségek
mennyire fedik le az eredeti referenciákat? A turizmusnak komoly kihívást
jelentene, ha mindenki Jean Baudrillard:
A Szimulákrum és szimuláció című kötetével szervezne magának utazást.
Hacsak nem kifordulna a terminológia az ellenkezőjére, és mindenki az elgyötört
valóságra lenne kíváncsi (piramislátogatás helyett, szegény és nyomornegyedek
látogatása). Azonban az elgyötört valóságra senki nem kíváncsi, így minden
utazó megfeledkezik arról, hogy iszlám, katolikus, Britannia, Románia, és Japán
egy és ugyanazon valóság részei és a differenciálérzet csak a távolságból ered,
illetve vágyakozásokból: miszerint, a kapitalista berendezkedés egyik negatív
jellemzője az egzisztenciális individuum menekülése a megszokottság
városából az idegenbe.
S hogy erről megfeledkezünk, kiváló és ideális tudattartalom a turizmusnak.
Nem célom, hogy szkepticizmust tápláljak az idegenség jelentését illetően. De a dolgozatom terén arra törekednék, hogy elkerüljem Tóth Benedek megállapítását:
„Az etnográfus az egzotikum dílere”
Szükséges lesz megállapítani: idegenség nem létezik, csak referencia hiány (tudás hiánya) amellyel sajnos számolni kell. A megismerés aktusakor azt is világossá kell tennem: hogy az eredeti vagy autentikus valóságot ismertem meg, vagy esetleg valami legyártott valóságot?
Nagy Terézia Relatív egzotikum c. munkája remekül példázza, hogy a számunkra idegen ember hogyan lát bennünket. Megemlíti a bevándorolt Muszlimok „magyar képét”, bár az értékrendszer relatív, de mégis tudnánk belőle önkritikát kihámozni. Mi az, amit nem értenek a magyarok viselkedésében? Mi az, amit elítélnek? Mi az, amiben vitatkoznának velünk? stb. A kvalitatív kutatásomban az „idegen szemében én ki vagyok” problémás helyzet a segítségemre lehet, ugyanis pontos diagnózist mutat a valóságképzetekről, és talán közelebb visz a megértéshez, és távolabb félreértéstől. Ezt akár magyar honfitársammal készített interjú során is alkalmazhatom. Az alapkérdés tehát marad: Mi van a te fejedben, ugyanarról a valóságról… ami az én fejemben nincs?
