A nyugvó nyári nap lassan a kietlen aszfalt domborulatába olvadt.
A nyári szellő meglebbentette földig érő szakállamat és a deres homlokom fürtjeit. A madarak énekes kara átadta helyét a tücskök hegedűkarának. Esteledett és a hold, ráncos szemeim tükrében fel-felragyogott, türelmetlenül csoszogtam és a sétapálcám tétován kopogott a járdán. Nagyon vártam már a vacsorát…
A biomassza melyet egy héten át gyűjtögettem a buszmegálló környékéről gombák, füvek, virágok szirmai, és növények levelei ezer színben pompázva fortyogtak egy törött bádogdarabban. A vacsora már lassan hat órája készült… hiszen öngyújtóval igen nehéz bádogot felmelegíteni úgy, hogy a benne lévő étel ízletes legyen.
Sajnos elfogyott a gáz… s tudjuk drága is.
Úgy tűnik ma csak langyosan eszem a betevőt. Az öngyújtó széles ívben suhant a levegőbe és koppant valahol az aszfalton. A púpos hátam kiegyenesedett, a bádog darabot a számhoz kaptam, és mohón kortyolgatni kezdtem. Háromszor csúszott le és föl az ádámcsutkám és a vacsora elfogyott… Lehajoltam és a bádogot a földre helyeztem. Kiegyenesedni már nem sikerült, mert a lumbágóm megint beállt. Egy büfi… egészségnek, még egy a helyzetnek, s harmadik az ijedtségnek, hogy már megint elmozdult a protkóm.
Ajkamat nem éppen szépirodalmi kifejezések hagyták el, végül a vézna és elgyengült testem a betonra hanyatlott. Öreg vagyok már… e gondolat villámként hasította végig a levegőt. A cérnavékony ujjaim a sétapálcám után kutakodtak. Nem találtam. Határozott féregmozgással a menetrend táblához kúsztam majd a tövénél megálltam, és belecsimpaszkodtam. A táblától egy méterre az árokban egy csontváz hevert elegáns szertefoszlott öltözetben. Pomádé Lajos volt az, a legjobb barátom.
Hát hiába az idő vas foga már csak ilyen, olyan mint amilyen az én fogam nem lehet. Sok idő telt el amióta elindultunk a szombati esti diszkó felé. Lajos már hajat növesztett a pókhálóktól és koponyája férgektől burjánzott. Teste otthona volt a hontalan rovaroknak. Fehér meszes kezében egy VOLÁN BUSZ menetrendet szorongatott. A papíros megbarnult az idő múlásától és beleolvadt az éj sötétjébe, Ramszesz papirusza frigó- cetli volt hozzá képest… ezért sajnos nem láthattam, hogy annak idején melyik buszt késtük le. A menetrend tábla érthetetlen betűhalmazt tartalmazott, melynek egyik fele „Szeretlek Manci” felirat volt, a másik fele nem volt igaz.
Elfeküdtem a tábla alatt és álomra hajtottam a fejem azzal a csodás gondolattal, hogy holnap ünneplem a százötvenedik születésnapomat. Az idő telt és én szokásomhoz híven forgolódtam, mert nagyon fáztam csak a szakállamba tudtam takarózni. Ma éjszaka ez is kevésnek bizonyult.
Végre álmodtam. Igen! Arról a hosszú, sárga színű csuklós járműről, melynek a kiírás szerint fél órás differenciával kellene járnia. Láttam amint közeledik és én boldog voltam. Újra tizennyolc évesnek éreztem magam. A sétapálcát eldobtam és rohantam, hogy csókot leheljek a buszsofőr homlokára, megsimogatni édes bubuját: „hát megjöttél a sztrájkból?”
A busz fékezett dudált, és a sofőr ajka édesanyámat zengte.
Az ajtó nyílt én felléptem és a nadrágom lágy péppel telt meg. Nem az örömtől, hanem a meglepetéstől. A buszsofőr nem volt más, mint Update Norbert, aki egy bádog, gőzölgő biomasszát nyújtott felém. Felébredtem ebből az idióta álomból.
Reggel volt már. Óvatosan felálltam és azon tűnődtem, mi legyen a reggeli, hiszen már mindent feléltem. Tehát születésnapom alkalmából… ha a busz nem is, de a vég eljött.
Ekkor balról furcsa morajlást halottam, olyan hang volt ez melyet nagyon rég halottam. Azt hittem, hogy már hallucinálok az éhségtől ezért nem törődtem vele. A morajlás erősödött… még a föld is beleremegett, és a felkelő nap tüzes pompájában egy négyzet alakú tárgy jelent meg. Ahogyan bevette a kanyart már inkább hasábra hasonlított. A dombokon le és föl buckázott. Ez a VOLÁN BUSZ VOLT! Halleluja! Boldog karácsonyt! Kellemes húsvéti ünnepeket! Éljen 56 és 48! Ember a Marson! Szeretkezz ne háborúzz! És egyéb boldogságok cikáztak aggastyán lelkemen. Szemem könnycseppeket érlelt, nektárt csepegtettem és sétapálcát lengettem. Sétapálcámat a levegőbe emeltem és bőgtem… bőgtem… bőgtem örömömben. Elővettem ronggyá aszalódott diákbérletemet, mely már nyugdíjas bérletté módosult. Rohantam a busz elé, hogy ne szálljon fel senki se előttem.
A busz már csak öt méterre lehetett a megállótól, amikor a táblájáról a következőt olvastam le: GARÁZS-MENET… és a busz kecsesen elhajtott az orrom előtt tovatűnve a dombok mögé. A szám tátva maradt és halálsikolyt köszörültem a torkomból. Térdre borultam és a hosszú körmeimmel az arcomat kezdtem kaparászni. A kezeim véres húscsomókkal teltek. Ahogy mondani szoktuk: „a pofám leszakadt”.
A jövőben kellemes utazást kíván a Volán Rt és Szakálos Dénes László.
Szakálos Dénes László (c) 1998
