Ha rántottát akarsz enni, fel kell törnöd a tojásokat. Ha blogger akarsz lenni, nem árt, ha írsz is valamit. Idestova két hónapja történt, hogy egy közös sörözés alkalmával F. Lovag úr azzal a megtisztelő kéréssel fordult hozzám, legyek én is eme blog szerzőinek egyike – tette ezt annak tudatában, milyen elvadult bölcsész is vagyok én. A felkérést örömmel elfogadtam. A kifogásokból, hogy ennek ellenére miért nem írok egy árva betűt sem, mostanra teljesen kifogytam, és mivel a saját lustaságommal érvelni már végképp nincs elég bőr az arcomon, ezennel jelentkezem – méghozzá egy vissza-visszatérő témához, nevezetesen az értékek kérdéséhez kapcsolódó szolid agymenéssel, aminek képernyőre vetésében elsősorban zkap barátom bemutatkozó sorai inspiráltak. Ezzel kapcsolatban először is szeretném leszögezni, hogy a jelenlegi megközelítés elsősorban nem a konkrétumok szintjén fog mozogni, mindazonáltal nagyon is provokatív lehet a maga elvont módján.
Az értékek kérdése – pontosabban, hogy mi is az, ami értéknek minősül – természetesen mindig is fontos szerepet játszott mind a társadalmi, mind az egyéni szférában, mégpedig azért, mert az érték mindig mérce, ami mellé odatehetjük a nagyobb volumenű eseményeket éppúgy, mint mindennapi életünk nyűglődéseit. Helyes/nem helyes, érdemes volt/nem volt érdemes. Ahhoz, hogy egyáltalán létrejöjjön és fennmaradjon valami, amit társadalomnak nevezünk, a tagok részéről elengedhetetlenek bizonyos alapvető értékek, mint például az emberi élet, vagy legalábbis az ugyanazon „táborban” élők életének tisztelete, máskülönben összeomlik. A mindennapi rutin során ezek többnyire nem tudatosulnak bennünk, bár attól még meghatároznak bennünket. Egy részüket törvények, a társadalom játékszabályai védik, és ha nem véded őket magad is, szabályszegő vagy, azaz bűnt követsz el – amelyet, attól függően, hogy milyen természetű, különféleképpen szankcionálhatnak „a többi szerződő felek”. Ez persze valamilyen formában a mindenkori törvény szempontjából nem alapvetőnek tekintett értékek esetében is igaz: adott csoporthoz tartozás mindig bizonyos értékek betartását feltételezi, amelyeket többnyire szintén szankciók védenek – legalábbis az adott vonatkoztatási rendszeren belül.
De mit jelent ezen túlmenően az, hogy „érték”? Első megközelítésben, ha azt mondom, ez és ez értéket képvisel, akkor az azt jelenti, hogy szerintem ennek és ennek szerintem lennie kell. Az érték eszerint tehát számomra van (illetve, ha másokra kiterjesztem, az ő számukra is), és valamiféle óhajt, kívánságot, netán vágyat fejez ki, ami a legkülönfélébb dolgokra vonatkozhat: egy tárgy vagy élőlény megléte éppúgy lehet érték, mint ahogy valamilyen cselekvésmód is lehet az. Milyen természetű ez a kellés? Ha valami olyasformán kell, hogy értékként tételeződik, ez nem csupán a rá vonatkozó szükségletet fejezi ki, hanem azt is, hogy ez a szükséglet nem magától értetődő – hogy tudatosítani kell. Az étel és az ital vagy éppen a szexpartner nem értékként tételeződik, mindezek szükségletünket képezik. Ha valami érték, akkor az már nem egyszerű szükséglet, aminek amúgy is tudatában vagyok, hanem parancs, aminek értelmében gyakran a saját szükségleteim kielégítésére való törekvéseimet is föl kell áldoznom. Mi az alapja egy ilyen normatív tételezésnek? Mi az, ami engedelmességre bír? Ahhoz, hogy engedelmeskedjek egy ilyen parancsnak, természetesen hatalmi szóra van szükség – ez lehet a saját szavam, de eredhet mástól is; sőt, elsősorban és többnyire mástól ered, talán olyasvalakitől, aki már réges-régen nincs jelen. Mit jelent itt az eredet? Nyilvánvalóan azt a pontot, ahonnan – legalábbis a szándékok és törekvések szintjén – már nem lehet tovább fejteni egy parancs miértjét, ahol meglelem a hatalom birtokosának/birtokosainak motívumait. Ez a pont valamilyen igény kell legyen, amit kielégít az adott parancsnak való engedelmeskedés. Ha megtalálom a miértet, az azt jelenti, hogy rájöttem, ki(k)nek, milyen természetű szükségletén alapul az adott imperatívusz. Az értéktételezés természetesen nem csupán a (szellemi, gazdasági, stb) hatalommal rendelkezők előjoga, de csakis ők tudják ezt a tételezést mások számára is érvényessé tenni; minden egyéb esetben a tételezés hatóköre csakis a mindenkori önmagamra korlátozódik. És persze a hatalom birtokosai sem csak kiválasztott kevesek lehetnek, lehet ez a hatalom adott társadalom egészéé vagy tagjainak túlnyomó többségéé is.
A szükségleteken alapuló értéktételezés ily módon való kiterjesztésére számos példát találhatunk. Meglehetősen elterjedt nézet például, hogy a művészet értéket, méghozzá szellemi értéket képvisel; azonban a közelebbi vizsgálat már számos esetben igazolta, hogy ez csupán bizonyos, vagyonossá vált művészek által évszázadokkal ezelőtt megalapozott vélekedés, akik ideológiailag is meg kívánták alapozni frissen kialakult társadalmi státuszukat. (Ahogy azt Martin Warnke is kimutatta bizonyos reneszánsz festők kapcsán Udvari művészek című könyvében.) Vagy ott van mondjuk az általában vett hit kérdése: ha a hitet mint olyat értékként tételezem, ezzel arra buzdítom a célközönséget, hogy egy nem jelenlevő, térben/időben távol levő valamit (ami megintcsak érték) mint célt tartsanak szem előtt, és ne pedig a pillanatnyi igényeikből és körülményeikből induljanak ki. Ez a fajta hozzáállás általában kiváló hatalmi eszköz a fennálló rend megszilárdítására, hiszen elfordítja célközönsége figyelmét aktuális lehetőségeiről és korlátairól; különféle konkrét célok és eszmények alkalmazásával számos vallás ért el vele komoly sikereket, így a brahmanizmus, a kereszténység, az iszlám vagy éppen a kommunizmus és a fasizmus. Az ilyen típusú aspirációkkal szembenálló törekvések legfőbb eszköze pedig a tudás értékként való hirdetése: ennek révén általában a megerősödött, de a társadalmi státuszért még küzdő csoportok könnyítik meg a maguk számára, hogy kitűzött céljukhoz jussanak. Azáltal ugyanis, hogy a mindenkori hit által sulykolt tekintélytisztelet ellen, a tabuk megdöntésére buzdít – természetesen csupán bizonyos, a kezdeményezők érdekei által előre megszabott határokon belül. (Mi sem lehetne jobb példa erre, mint az angol polgári forradalom szellemi előkészítőinek jelmondata, miszerint "a tudás: hatalom".)
A fentiekhez hasonló, de némiképpen komplikáltabb folyamat megy végbe akkor, amikor egy szélesebb körben, egyenként tehát nem feltétlenül hatalmi pozíciót elfoglaló emberek nagyobb csoportjában meglévő igény válik értékké. Föntebb már említettem, hogy bizonyos értékek, mint például a társadalom tagjainak (életének, magántulajdonának, stb.) kölcsönös tisztelete adott társadalom fennmaradásának feltétele, ami maga is érték. De miért olyan fontos, hogy fennmaradjon az adott társadalom? Úgy gondolom, hogy egyfelől azért, mert a saját testi épsége, vagyona, stb. többnyire mindenkinek egyformán fontos, és ezért mindenki biztonságban szeretné tudni; másfelől pedig azért, mert a legritkább esetben élhetünk a többi embertől teljesen elszigetelten – az ember alapvetően és meghatározóan társas lény. Ha viszont a körülöttem élők közül akár csak egyvalakit büntetlenül kirabolhatnak, megölhetnek vagy hagyhatnak meghalni, akkor már nem lehetek biztos afelől, hogy velem nem tehetik meg ugyanezt. Egyszerű analógia. Félelemből teszem meg tehát a megfelelő óvintézkedéseket: egyezséget kötök azokkal, akik szintén félnek, hogy nem bántjuk, sőt, védjük egymást – és együtt teszünk róla, hogy ellehetetlenítsük azokat, akik a mondottak ellenére mégsem félnek. Ilyen értelemben a törvény valóban a gyávák erőszaktétele az erőseken. Tehát lényegében egy egyszerű emberi igényből és az egymással lét kényszerűségéből kiindulva válik értékké az emberi élet és a magántulajdon, mint olyan. Ehhez hasonló megfontolásból válhatott értékké a klasszikus értelemben vett, vagyis a hazugság ellentéteként értelmezett igazság tisztelete is.
Van-e értelme az itt elmondottak alapján úgynevezett örök értékekről beszélni? Mit értsünk azalatt egyáltalán, hogy "örök érték"? Amennyiben ilyesmiről esik szó, úgy az olyan preferenciákat jelöli, amelyek függetlenek helytől, kultúrától, időtől de legfőképpen az emberi döntésektől. Az örök értékek esetében a jelenség fölfejtése félbeszakad az adott érték tiszteletére felszólító parancs, a hatalmi szó tudatosításával, és nem ismeri el, hogy a szó mindig valakinek a szava, illetve hogy az érték minden egyes esetben valaki számára érték – vagyis hogy éppúgy viszonyfogalomról van szó, mint testvérfogalmai: a jó, a rossz illetve a bűn esetében is. Föntebb már említettem, hogy a hit maga is lehet különféle okokból tételezett érték. Azonban a hit, nem utolsó sorban mint örök értékekben való hit jellemzően emberi szükséglet is, mint egyfajta kapaszkodás abba a reménybe, hogy világunknak igenis vannak biztosnak tekinthető sarkpontjai. De mennyiben vállalható egy ilyen álláspont a való életben, ahol minden csupa változás: keletkezés és pusztulás?
Hadd említsem meg itt a képregény irodalom egyik alapművét, nevezetesen Alan Moore Watchmenjét, amely mű egy olyan műfajra, nevezetesen a klasszikus szuperhős-történetre reflektál, ami a hagyományos értelemben vett értékőrzést populáris eszközökkel propagálja. Ez a műfaj a hősről szól, aki emberfeletti képességei segítségével még hatékonyabban veheti fel a harcot ama társadalmat bomlasztó erők ellen, amelynek ő maga is tagja; a szuperhős alapjában véve nem más, mint a tág értelemben vett elit polgár. Ennélfogva kiválóan alkalmas a problematikussá váló értékekkel kapcsolatos lehetséges attitűdök szemléltetésére, mint ahogy azt Alan Moore is teszi. "Hőseinek" többsége gyakorlatilag nihilista, de a nihilhez való viszonyukat különféleképpen dolgozzák fel. Rorschach, a pszichopata álarcos bűnüldöző például a maga tudathasadásos módján egyfelől tisztában van azzal, hogy tettei számára nincs objektív mérce, másfelől viszont görcsösen ragaszkodik az általa vallott nacionalista értékekhez, és feljogosítva érzi magát, hogy ezek védelmének érdekében akár mások magánéletét is átjáróházként kezelje, mint ahogy azt bármely "tisztességes" politikai vagy vallási fanatikus teszi. Jóval őszintébb a magát Komédiásnak nevező "szuperhős", gyilkos és erőszaktevő hozzáállása: sem magának, sem másoknak nem hazudja, hogy hinne bármilyen értékben is, és miközben saját alantas ösztönei mellett "hazája" mindenkori vezetőinek legaljasabb aktuálpolitikai aspirációit is kiszolgálja, mindvégig remekül szórakozik a világ romlottságában lubickolva. Az ő közönyénél csak Dr. Manhattané áthatóbb, aki a könyv egyetlen ún. szupererővel rendelkező szereplője: egy baleset révén mindenható és mindentudó lénnyé válik, és éppen ezért tökéletesen érdektelenné és értéktelenné lesznek számára az emberi dolgok – mert ugyan minek is lehetne valódi súlya egy isten szemszögéből? De a legérdekesebb talán mégiscsak "a világ legokosabb embere", az emberiség felelősségteljes védelmezője, Ozymandias, aki – más megoldást nem találván – a világot egy kiadós tömegmészárlás révén menti meg a nukleáris armageddontól. Mint mondtam, a szuperhős: elit polgár. És ha ilyen az elit, milyen lehet az átlagember?
És most térjünk vissza az imént föltett kérdéshez: vannak-e, lehetnek-e örök értékek? Talán az eddigiek alapján nem túl meglepő, ha azt mondom, hogy – vannak. Már persze csak annyiban, amennyiben „örök” alatt olyasmit értünk, ami végigkíséri az emberiség történetét. Mivel az ember alapvetően és meghatározóan társadalomalkotó lény, és mivel a társadalmat, mint említettem, elsősorban bizonyos alapvető értékek – „az” élet, „az” igazság, és (akármit is mondott Rousseau vagy a kommunizmus ideológusai) „a” magántulajdon – tisztelete tartja fenn, ezért ezek az értékek mindig is érvényesek lesznek – még ha időnként csupán hiányként is – amíg ember létezni fog. Ami pedig őt megelőzően volt, illetve utána lesz – ugyan mi köze is lehetne mindezekhez?
