Ebben a generatív magyar valóságban, amely konspirációkkal és féltékenységekkel teli, megpróbáltam türelemmel, hétköznapian alkalmazkodó "jó fiú" lenni. Komolyan próbáltam. Nem sikerült. Már- már elhittem, hogy részese lehetek a folyamatoknak. Akár a trenddel is békülni akartam, azt gondoltam nyithatok. Páncélon kívül... akár magam mögött hagyva a múltam. Tettem ezt minden helyzetben, amikor csak lehetett... munkaügyben, párkapcsolatban. Nem kellett sokat várni, mire rájöttem csak potyautasa lehetek a rendszernek. De sosem lehetek részese. Érdekek talákoztak, jöttek- mentek az orrom előtt. S ha csak rám néztek mindig azt kérdezték: "Hát te ki vagy? És mit akarsz itt?"
 

Természetesen civil jelenem befejezetlen, nem mondhattam senkinek sem azt, hogy van egy "blogom" a gugli így is túl sokat tud rólam. Így hát nem mondtam semmit, hanem
csendben, udvariasan ajánlottam - magam annak az életnek, amelyet állítólag el kell viselni, ahhoz hogy boldog lehessek. Koldus a kezében aprókat rázogat, hogy meghallják
kevés van benne. Én tettem ezt, az életrajzommal, de nem fukarkodtam a lelkemmel sem.
 

Kísérleti patkányként kódorogtam, egy labirintusban. Valakinek pedig csak egy lépcsőfok lettem. Majd mindenki mosta a kezét utánam. "Na ez is megvolt". Nem tudtam egészen mostanáig, miért szedem  össze egyik betegséget a másik után. Mára tudom. Megpróbáltam erőn felül alkalmazkodni, az alkalmatlanban. Amikor színházi előadás kezdődik, és az első jelenetre nyílik a függöny, és azt látjuk pisztoly van az
asztalon. Mindenki tudja vagy legalábbis lejátszódik a fejekben, hogy az el fog sülni. Ahogy régen mondtam: a tárgy determinálja önmagát. Megtoldanám annyival, hogy a determinálás nem a pisztoly létével van összefüggésben - hiszen az csak egy gyilkolásra alkalmas fémdarab - hanem a tudatunk determinálja... azaz egyben a természetünk is.
A magyar lét pont ilyen klisékből, előre determinált élethelyzetekből áll. Az hogy funkcionálisan azaz érdekekhez kötve éljük az életünk.
 

A végső cél az dícsérendő: mert mindenki a boldogságot, hajtja vagy éppen óvja... amit önmagának akar... szerencsés a helyzet, ha ezt kooperációban is képes elkövetni. De nem fogja. Bizalmatlanságból és ugyanakkor haver politikából jelest kaphatunk. Egészen nyugodtan lehet, ezt az itthoni piaci folyamatokra, de akár a párkapcsolatokra is vetíteni. Kutya és eb koherencia. Az őszintétlenség egyik legdurvább formája amit magunkkal és a másikkal művelünk, amikor már mindent konnotációval tudunk csak elképzelni.

"Ez igazán szép munka volt"
fordítása: "tehetségtelen állat vagy"

"Szeretlek"
fordítása: "meg foglak dugni"

Ugyanakkor mindig szeretjük helyzetünkkel, értékrendjeinkkel megmagyarázni a bizonyítványt. Megmagyarázzuk és szépítjük a bizalmatlanságunkat. Munkahelyen úgy, hogy biztosítjuk a felet, hogy az önéletrajzot a fiókba tettük, de igazából csak öt centivel van arrébb a szemeteskuka és oda tettük. Párkapcsolatban úgy, hogy babusgatunk puszilgatjuk a másik sebét, ahová nem rég a kést szúrtuk. Az egésznek a gyökere véleményem szerint, mérhetetlen nagy önzőség. A félelem tartja lángon. Disszonáns elmélet, de igaz lehet... hogy a magyar gazdaság rossz, de ugyanakkor még elviselhető állapotát a korrupció stabilizálja. Vicces helyzet, hogy a pandúr kihallgató szobában, rablók pofoznak rablókat. Nagytól egészen kicsiig. Van aki ingatlanokat ad el kenő pénzzel, van aki csavarkulcsokat lop egy műhelyből. Életminőségre válogatja. De nem számolunk a lelki korrupcióval. A másikkal csak kompromisszumot kötünk. De nem élünk vele. S tesszük mindezt, azért hogy jobban és biztonságban érezzük magunkat. A korrupció pedig azt jelenti: hogy néha kedvére teszünk a másiknak, de csak azért és mindenek előtt azért... hogy nekünk legyen jó.

Lehetne így is:

"Nézze uram. Sajnálom, de nincs arra lehetőség, hogy ön itt dolgozzon"

"Kedvesem. Szeretlek, de most nem fog menni, mert fáradt vagyok"

---------------------------------------------

De nem így lesz. Mert ez őszinte lenne. Együtt lenni, és együtt élni közel sem ugyanaz. Munkát ajánlani és munkát adni, közel sem ugyanaz. Nem csak önzőek vagyunk, de ráadásul még számítóak is. Ha nő vagyok, ha férfi vagyok... már a tudatomban van, mit fogok kapni... és ott kezdődik a probléma, ha nem mondom ki, hanem elvárom... sajátos eszközöket vetek be. Abban a pillanatban, ahogy a HR munkatárs vagy a munkaadó kiírta a betöltendő állást, már pontosan tudja milyen karakterű embert fog felvenni. Sőt... akár saját rokonságában, baráti körében is fellelné ezt a karaktert. De tartja az illúziót a piacon, hogy erre bármilyen jó képességű szakember jelentkezhet. Pláne akkor tartja, ha még kedvezményt is kap utána. Azt meg senki sem fogja vitatni, hogy hirtelen valaki betöltötte... mondjuk egy sógorkoma. A sógorkoma mindig rejtve marad.

Lehetne talán genetikai összefüggést találni. De nem
megyek el Ádámhoz és Évához.

Mind ezek után nem vonz a "normális" élet. Sőt hagyom magam szippantani, az antiszociális meglátások világába. Egy percnyi építést sem pazarolok erre az országra többet, és a benne "lakó", de nem "élő" emberekre. Nagyon kevés az idő, amit nekünk szántak. Szeretjük azt gondolni... ez egy végtelen és a miénk. Nem az, és nem a miénk. Hamarosan szellemi vagy fizikai értelemben itt hagyom ezt a világot. Talán beakadt a tű... komolyan nem szeretem ismételni magam... de talán az egyik ok, ami idáig vezetett, hogy az elmúlt 15 évben senkitől sem hallottam azt a szót őszintén, hogy "köszönöm". Nem azért mert bármilyen értelemben Krőzus voltam. Vagy a májamat akarnám hizlalni. Hanem azért, mert megszállottja voltam az értékeknek - az élet valódi miértjeinek, sokszor fülig érő szájjal, fiatal férfi eréllyel... akár női szemeknek is vonzóan, hogy kellően intim legyek.

Ezért elszántan küzdöttem az ellen, hogy ne gondoljuk azt "minden magától értetődő".
A dolgok sosem nyilvánvalóak, és nem magukból következnek vagy logikusak. Ok és okozatok vannak.

Nem panaszkodhatom volt kaland... de igyekeztem leplezni, hogy hiányzik a "köszönöm". Ebből következett az az állapot, hogy nem óhajtok többet adni, ezért már a "köszönöm" sem fog hiányozni. A "köszönöm" nem feltétlenül a pragmatikai megnyilvánulást jelenti, hanem a másikkal szembeni halk igyekezetet. Nincsen halk igyekezet... megszűnt. Holnap reggel csörög az óra menned kell... vagy az érdek ébreszt. Nem érdekel téged a másik igazán.

Amikor két évvel ez előtt fiatalabb kollégáknak azt írtam: "higgyétek el... két év múlva itt óriási sírás- rívás lesz, boldogtalanság... a mai döntéseteket meg fogjátok bánni". Volt aki kiröhögött, volt aki egyenesen nekem támadt. Ma egyikkel sem tartom a kapcsolatot... de van elég információm ahhoz, hogy tudjam... nekem volt igazam. Sőt... akik engem tönkretettek, nem rég őket is ugyanúgy tették tönkre, ahogy ők régen engem... lehetnék gonosz és röhöghetnék a markomban. De nem fogok. Mert nincs rendjén az ami történik. És nagyon sajnálom. És azért sajnálom... mert nektek abban kell élnetek, hogy "nincs változás". Én átléptem az élet és az egészség normáit, és többet nem írok ebbe a blogba innentől csak archívum lesz közölve tőlem - évekkel ez előtti írások, és van elég.

Valami hihetetlen erővel vonz egy távoli világ. Amit mindig is álmodtam - távol magam és mások mocskolódásától. A Kis Herceg bolygójához hasonlít, és van is egy rózsa a búra alatt. Gyakorlati értelemben is felvillant a lehetősége. Erre tartok.

Nem tagadom meg önmagam. Ez vagyok, és már így maradok. A sisak ismét... immáron végleg a helyére kerül. De egy trófeára. Lesz aki szomorú lesz, de lesz aki boldog lesz... nem is kevés... több a szomorúaknál.

Az első Fekete Lovag
1994 - 2011

 

 

 
 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://feketelovag.blog.hu/api/trackback/id/tr22734108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása