Felvetődnek bennünk kérdések, amikor a médiában furcsa viselkedéseket látunk és hallunk. S nem ritkán, bizonytalanság uralkodik el rajtunk… normális dolog az amit megtapasztaltunk? Hol vannak a határok normális és nem normális között? A média hihetetlen erejű hitelességet és eredetiséget sugároz magából/magáról. Azonban ez a rendkívüli erőbedobás a nézettségért, a valóságot mutatja vagy botrányok és viselkedések sorozatát?  Attól tartok, hogy döbbenetünk a jelenségeken, elmossa a határokat a normális és nem normális között, a néző vagy szemlélő biztonságába burkolózunk, mind amellett, hogy tranzaktív kommunikációba veszünk részt mindvégig kívülállók maradunk. Ha ezt a nézetet feltétel nélkül elfogadjuk, nem lehetne médiakutatásokat végezni. Ugyanis a furcsán viselkedő személyek nagyon is kommunikatívak, s rámutatnak egy fiatal húszas éveiben járó demokráciára, és annak média anomáliáira. Nem lehet ezeket egyszerűen deviáns viselkedéseknek, vagy polgárpukkasztásoknak titulálni. 

A kamera objektív jelenléte, sok mindent megváltoztatott az elmúlt húsz évben, s a példák azt mutatják ez nem zavarmentes, a közszereplő és néző oldaláról sem. Amikor példaképeket vagy hősöket keresünk, nem lehet figyelmen kívül hagyni kibocsátó és befogadó frusztráltságát, hogy ott is kamera objektív van elrejtve, ahol nem is gondolnánk. A döbbenet vagy introvertáltság, amikor a közszereplő a tarkóján érzi a kamera hideg fókuszát: „mi vagyunk a média és figyelünk téged!” alapjaiban megváltoztatja a viselkedést, valamit felépíthet, vagy lerombolhat, s így a nézőből szimpátiát vagy kiábrándultságot válthat ki.

Példaként lehet megemlíteni, hogy a kevésbé ismert színészekkel készülő interjúk nagy erőpróbát jelentenek az újságírónak, fennáll a lehetősége, hogy a nyilatkozó frusztráltságában másképp fog viselkedni mint, amilyen személyiség eredetileg. Ugyanakkor a napi szinten nyilatkozó színészeknél ez már megoldott probléma, kérdés hogy ők valóságosabbak e, mint zavart és rutintalan kollégáik. De az alap kettőzöttség mindig marad: az autentikus valóság, és a szalagra vagy digitálisan rögzített valóság.  Két egymásra hasonlító tartalom, de soha nem egyről hanem mindig kettőről lehet beszélni. Havas Henrik határozott műsorvezetői magatartása mennyire reprezentálja a hétköznapi határozottságot? Fiala János műsorvezetői arroganciája és fenegyerek viselkedése mennyiben reprezentálja hétköznapiságát? Részekről, vagy egészekről vagy nullás változókról beszélünk?

A valóság show-k nem hozták el a katarzis élményét, amit a gyártók és nézők elvártak volna. Ugyanis a tapasztalatlan és zavarodott házlakók, a kamerák nyomására elkezdtek másképp viselkedni, volt közöttük, akik valós félelem okán: objektív vetül az intimitásra. Voltak, akik karriervágyból többet mutattak magukból, mint a valós egyéniségük. Tehát a valóság show volt a legjobb példa rá, hogy kettőzött valóságról beszélünk. Szerencsés a helyzet, akkor ha az objektív előtti és utáni valóság koherencia modelljei tökéletesen kapcsolódnak egymáshoz. Azonban lyuk, vagy rés mindig marad, a tökéletesség kizárt a két koherencia modell fedésében.

Magányosan és kiszolgáltatva, a kamera objektíven át több milliók szemében és fülében. Kurt Cobain frusztráltságáról írt Tóth Benedek „Az egzotikus Kurt Cobain emlékére” című munkájában. A művésznek komoly problémát jelentett, hogy saját maga autentikus punk egyéniségét, nem sikerült a médián keresztül megfelelően reprezentálni. A fellépés végén a menedzser vállon veregette: „Ma is fantasztikus voltál”. Azonban a művész erről hallani sem akart: „Nem voltam fantasztikus… én voltam az”. Hasonló esetet tapasztaltam Jim Morrison és az egykori Doors együttes kapcsán. Határozottan felkérték az együttest egy show műsor alkalmával, hogy a cenzúrázott dalszövegükkel lépjenek fel a politikai feszültségre való tekintettel (Vietnám, és amerikai diáklázadások). A Doors és maga Jim Morrison látszólag ennek a kérésnek eleget tettek, később a színpadon mégis az eredeti és cenzúramentes változatot adták elő vállalva a botrány kockázatát. Nem éreztek hajlandóságot arra, hogy másképp viselkedjenek, mint ami a valóság, és a valóság tükrében felvállalták a véleményüket is.

            Az anomália gyűjteménybe, a magyar médiából szemezgetek érdekes szituációkat nélkülözve a híradás műfajának pragmatizmusát (az objektivitásra való törekvés sivár terület ilyen tekintetben), közéleti és politikai szereplők megjelenését vizsgálom. A furcsa helyzeteket röviden naplóbejegyzések formájában megpróbálom a teoretikus befogadó szintjén elemezni.

Havas Henrik Versus Fekete  Pákó

            A TV2 ominózus Activity show műsoráról van szó, melyet még 2007 augusztusában forgattak két játékos csapattal (egyik: Jakupcsek Gabriella, Havas Henrik, Schobert Norbert, másik: Fehér Anett, Kelemen Anna, Fekete Pákó)  A játékszabályok szerint a vesztes csapatnak valamiféle jelképes értelemben vett, büntetést kell elszenvednie a győztes csapattól. Fekete Pákó "férfi  nemiszerv" formájú csokoládékat ajánlott fel a vesztes csapatnak, s a veszteseknek a nagy nyilvánosság előtt el kellett volna fogyasztani, „szopogatni”azokat. Havas Henrik már nem fejtette ki, hogy ő mivel büntetné a vesztes csapatot… kifejezte mélységes felháborodását és elhagyta a forgatás helyszíné.
 

           

 

Rendkívüli a helyzet, mert frontálisan ütközött a tradicionális közszereplői minőség és a celebvilág. Két egymástól erősen elváló tudattartalomról beszélhetünk. Míg Havas Henrik a tradicionális közszereplői minőséget képviseli, mely leginkább az újságírói referencia rendszert hordozza magában, addig Fekete Pákó egy nézettség szempontjából szignifikáns médiatermék és nem több.
 

            Bár a média hajlamos arra, hogy elhitesse velünk: ezek az értékek ma már konvertálhatóak egyikről a másikra, és jószerével el is hisszük neki. Felépül az a fajta mesevilág, hogy adáson kívül a büfében Havas Henrik és Fekete Pákó jókat derülnek, és valószínűleg rendszeresen pertut isznak házibulik alkalmával. Akár jóindulatú összeesküvést sejtünk, ahol a nézettségért folyik a játszma. Egyfajta illúzió a plurális társadalomról: itt bizony, ha az értékek fényév távolságra is vannak egymástól, akkor is néha-néha vállon veregetik egymást. Mindezt az illúziót magunkévá tehettük volna, ha Havas Henrik – és teljesen érthető okokból - nem veri szét.

Bizonyos, hogy lépten- nyomon a média kettőzi a valóságot, de ebből a példából az is látszik, hogy megpróbál egymáshoz nem illő struktúrákat – nem ritkán egymásnak ellentéteit – összekapcsolni, ezzel mint egy elhitetve a nézővel, hogy a magyar valóságban mindenki kivétel nélkül rágógumizik, és mindenki hajlamos a rágógumizás után, valamilyen formában szemetelni, piszkolni, egyszerűen fogalmazva: mindenki gyarló és hagyjunk fel az előítéletekkel. Így mi sem természetesebb annál, hogy a hétköznapi Havas Henrik (legalábbis annak látszó) és a hétköznapi Fekete Pákó egy képernyőn szerepeljenek. Nem állíthatjuk, hogy Havas Henrik kivonulása a stúdióból, nem hordoz magában üzenetet.

Ezeket érdemes dekódolni: azt láthattuk, hogy Havas megtagadta, elutasította azt a fajta valóság kettőzést, amelyet a kereskedelmi médium elvárt volna tőle. Ugyanis referencia rendszerében, ott vannak mind azok a mára sajnos piacképtelen élmények – amikor is életében sokszor volt lehetősége nagyon fontos emberekkel dolgozni (interjút készíteni) Kossuth- díjas művészekkel, professzorokkal, szellemi kiválóságokkal, komoly sportolókkal stb..stb. Ez az elmúlt harminc év élményrendszere, minőségét tekintve, nem tud mit kezdeni a Fekete Pákó jelenségekkel, kiveti magából ezt a fajta nyers és obszcén celebvilágot. Ha kiveti magából ezt a viselkedést… akkor mégis miért vállalta el a szereplést?  Erre talán egyetlen elképzelhető válasz van, mégpedig a szociálpszichológiában is sokat emlegetett kognitív disszonancia.

A kognitív disszonancia lényege, amikor két ellentétes tudattartalom gátol bennünket abban, hogy racionális választ adjunk a viselkedésünkre. Erre legegyszerűbb példa a dohányzás: 
  „Tudom, hogy káros a dohányzás, de ha például ideges vagyok megnyugtat, ha rágyújthatok”.
Ha az egészség szempontjából fontos, hogy ne legyen ideges, jól érezze magát, akkor miért az egészséget romboló cigarettát tünteti fel mentsvárnak? Lássuk tehát Havas Henrik kognitív disszonanciáját:

„Tudom, hogy nem szerencsés ezekkel a figurákkal szerepelni, de megnyugtat a gondolat, hogy Havas Henrik vagyok és nem ők"


  Tudatában van annak, hogy nívótlan, amiben részt vesz, de mégis benne él és vállalja.
Valamiféle remény fogalmazódhat meg benne, hogy a műsor nem arról szól hogy: „Havas Henrik és Fekete Pákó” hanem arról „Havas Henrik és van egy Fekete Pákó is”, amivel egy bizonyos határig a nyers obszcén eltakarható. Törekszik arra, hogy a természetes differenciált fenntartsa, s ha arra kényszerítik, vagy elvárják tőle, hogy saját arculata összemosódjon Fekete Pákóéval - mert összemosódott volna, ha fenntartás nélkül elfogadja Fekete Pákó felajánlását - akkor inkább ledönti a színpadi díszleteket és távozik.

A kutatásom szempontjából, fontos etűdnek tekinthető ez a kis jelenet, a tradicionális közszereplők, akik közelebb állnának az általam keresett példaképekhez, maguk is értetlenül állnak a jelenségek előtt, vagy kettőzött valóságban vesznek részt vagy díszletet döntögetnek.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://feketelovag.blog.hu/api/trackback/id/tr431838993

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.