Szakálos Dénes László írása,
Mefiszto.hu (c) 2007. november.
 

A barátság fogalmi meghatározása Montaigne esszéi alapján….

”A barát az az ember, aki nem árul el bennünket, ha nincs belőle semmi haszna„

A fenti idézet Gabriel Laub (1928-1988) cseh publicista írótól származik, ami már csak azért is arcon csapja az olvasót, mert a 21. század sorainak számít szkeptikus képviseletben. Ahhoz hogy megpróbáljunk vegytisztasághoz közeli fogalmi meghatározást alkotni Montaigne „Barátság” rendszeréről, előbb fel kell építenünk egy kisebb etalon- rendszert. A kérdés közhelyszerű vagy filozófiai: „mihez képest barátság?”. A ”mi” itt európai kultúrák összességét, illetve a társadalmi átalakulások milyenségét jelenti (pl.: kapitalizmus, kommunizmus). Két fontos történelmi idődimenzió is közrejátszik mégpedig a két világháború.

„Aki a történelmet vizsgálja, az változást vizsgál” (Montaigne)

Ugyanakkor a történeti nyelvészek is a fejüket csóválják, amikor a barát szó gyökerét keresik vissza. Magyar viszonylatban, pl. századelő kifejezés: kenyeres, drusza, atyafi, koma, cimbora szocialista nyelvújítás: pajtás, kapitalizmus hozta: cimbi. Itt is meg vannak a történeti sajátosságok, arra már is felfigyelhetünk, hogy a szabad piacgazdaság szélsőségekre hajlamos például a legjobb barátomat nem hívom ”havernak”, mert azzal leminősíteném, ugyanakkor igyekszik a nyelv visszatérni az érzéki múlthoz is a „cimbi” szó bevezetésével.
  A barátságnak van szociológiai vetülete is, erre írnék két szituációt: két ember, akik barátok az utcán megosztoznak a penészes kenyéren, mert 1956 október 23- át írunk. 
Más példa: két ember, akik jó barátok, elmennek együtt autót vásárolni, mert sikeresen zárták az üzleti évet a tőzsdén, 2000-es években vagyunk. A modernizáció mindig termel egy kis elhidegülést. Hol vizsgázik jobban a barátság? Hogy szükségem van a barátomra, mert kettőnkre jut egy penészes kenyér? Vagy, hogy nekem több pénzem van és brahiból jobb autót tudok venni, mint a barátom? Az utóbbi semmiképp nem tud jobban vizsgázni, hiszen a két barát, ha egymásra megsértődik.. hát elfordulnak egymástól és ilyen- olyan autót, vásárolnak egymástól függetlenül. Az előtte írt példánál ez nem igaz… ha függetlenednek egymástól, akkor az akár halállal is járhat. Müller Péter könyvében (Szeretet könyv) is van utalás a függésre, mintha a barátunk másik fele lennénk, és fordítva. Van úgy, hogy a függőség gyötörhet, de szükségben, és kölcsönös segítségben, hallatlan értéket képviselhet s jó esetben a magány ősi ellenségeként értelmezhető.  

A filozófusokat is foglalkoztatja a kérdés, hogy a „nincs baráti viszony”, „baráti viszony”, „ellenség” skálán milyen határok vannak. Hogyan lehet deklarálni a barátságot?
X jobban a barátom, mint y, y személyt jobban kedvelem mint z-t, de z-hez képest még mindig jobb a viszonyom p-vel. Napjaink EU világa, közhelyeket próbál beépíteni a láncszemek közé, mint pl:. „a barátság két testben egy lélek” (Arisztotelész után) ilyesféle a Valentin nap kísérlete is (USA). De sikertelenül, mert nincs egységes társadalmi viszony, ugyanis problémát okoz a nevelés is, és ezt fedezte fel már ideje korán Montaigne is:  

„Tölcsérrel öntik fejünkbe a tudományt. Nincs más dolgunk, csak újra felmondani a mások leckéjét. Az új nevelő ne kövesse ezt a szokást. Mai tanítóink ezt teszik: értelmünket megtöltik, de mozgásba nem hozzák”

Montaigne súlyosan fogalmaz a nevelés problémáiról is. Az életrevalóságra voksol, az anyától való elszakadás után olyan kommunikációra kell sarkalni a gyermeket, hogy fel tudja építeni saját társadalmát. Így alkalmassá válhat akár baráti kapcsolatok kialakítására.
A tudományt eszköznek tekinti de, nem tekinti pótolhatatlan tartópillérnek, szükség van a jó nevelésre, de legfőképp az életrevalóságra. Fejlett lelkierő… ez a szókapcsolat merült fel bennem, amikor a nevelésről írt esszéjét olvastam. S aktualitása hátborzongató… félelmetes. Ha csak magamból indulok ki, s egy kicsit visszakanyarodunk a szociológiai vonatkozásokra: magam csak öt évet töltöttem el a szocializmusban. Mások úgy fogalmaznának, hogy a rendszerváltás gyermeke vagyok, de egyvalamiben mégis osztoztam a többi emberrel – a szegénységben - , egy fekete-fehér ORION televízión kívül semmim sem volt. Nem kaptam semmit sem készen és mégis boldog voltam, s gazdag lelkierővel fejlődtem mindent nekem kellett megoldani, és születtek is tartós igazi barátságaim. A felnövekvő generációt tekintve, akik már tíz évvel fiatalabbak nálam, hozzám viszonyítva már mindent készen kaptak meg. S magam is megdöbbenek mennyire hiányzik a „fejlett lelkierő” mikor látom, hogy mit művelnek magukkal és egymással a nálam fiatalabbak.

  Ha már végig haladtunk a barátság előzményein – a különböző körülményeken, kiváltó okokon - lássuk miképp vélekedhet Montaigne a barátság kérdéseiről. Az olvasás folyamán rájöhetünk Montaigne nyelvi szimbólumkészlete kimeríthetetlen: az első szókapcsolat, amire felkaptam a fejem (28. fejezet A barátságról): „véletlenszerű rend” s ami még izgalmasabb, hogy előtte pedig: „össze nem illő tagokkal”. Bár egyszerű képről van szó egy festő munkálkodik és próbálja esztétikusan elhelyezni munkáit a falon. De nem tudjuk figyelmen kívül hagyni a főcímet „A barátságról”, s a bevezetőben a két kiemelt gondolatot. A különbözőségek metamorfózisát érzem benne, s a különbözőségek végül mégis rendbe alakulnak. Ilyen lehet talán a barátság is, ha felülről szemléljük az ügyet, azt láthatjuk, hogy két ember fejlődésében semmi közös nincs vagy csak kismértékben, s ha az élet úgy hozza ettől még kiváló barátok is lehetnek. Ezek után legjobb barátjára emlékezik vissza, La Boétie-re s annak „önkéntes szolgaság” című munkájára. Egykori barátja, aki elhunyt reá hagyta örökségül iratait, s az említett mű hozta össze annak idején őket. A barátság kialakulásáról a következőt írja:

„Annyi véletlen körülmény kellett felépítéséhez, hogy jó, ha három évszázadba egyszer megadja a szerencse, úgy tűnik a természet semmire sem készít fel jobban, mint a társaságra”

Ezek a gondolatok igazolják első tézisemet. Hogy véletlenszerű és természetes rend a barátság. S ezzel felidézéssel el kezdi fejtegetni a barátság lehetséges fogalmi rendszerét.
A barátság nem ismeri a kötelesség fogalom gúzsba kötését. Így apa és fia között például nem alakulhat ki barátság. A barátságnak inkább feladata van mint kötelessége, és feladata szerint figyelmeztet is: egyszerűen szólva itt az egymásra való odafigyelést lehet kihangsúlyozni. Továbbá ellentmondásos a barátságot keverni a testvériség fogalmával, mert a versengés és differenciálódásra, megfelelésre való törekvés megbonthatja a testvériséget, nem ritkán a testvérek konfliktusba keverednek egymással – ilyen lehet a gonosz tulajdonság az irigység – a barátság jó esetben ettől elszigetelődik, s ha még se úgy nem barátságról beszélünk. Barátságon belül nem kell megfelelnünk egymásnak. A családi kötelék dogmatikus, nem választhatjuk meg apánkat, anyánkat, testvérünket. Míg a barátság kialakulásakor számtalan válaszút áll előttünk. A szabad akarat a magja a barátságnak.

Az asszonyok iránti vonzalom, újabb dilemmákat vet fel, hiába fakad választásból, a velük való kapcsolat felelősségteljesebb, égetőbb és tüzesebb. A nővel való kapcsolat változékony hol alacsonyan s hol magasan lángol, nem beszélhetünk tehát barátságról, mert a barátságban egyenletes a láng, s hője állandó.

„Mi több, a szerelemben nincs más, mint esztelen vágyakozás a tovatűnő után”

Montaigne szkeptikusan fogalmaz a szerelemről és a házasságról. De a szkepticizmus nem áll messze a racionalitástól, (bár furcsa ezt állítani, amikor Montaigne elsősorban a humanizmus híve, s számára a racionalizmus túl merev)

Nem születhet egykori szerelemből jó barátság. Működése már csak testi vágyra redukálódhat s úgy súlyos konfliktusokhoz vezethet. A barátság nem növekszik és nem redukálódik, önmaga élvezetéből táplálkozik. A házasság tabukat épít, és kirekeszti magából a barátságot, nem annak céljából kötik, sok idegen szál fonódik benne, amelyek szintén nem felelnek meg a barátság szövetének (féltékenység, elhidegülés, üresség érzete). A női lélek is sokáig retteg a tartós elkötelezettségtől nem arra van kitalálva (már súrolja az előítélet dimenzióját, még két gondolat és azt hihetnénk a házasság Montaigne rendszerében vallásos passzió). Egészebb lehetne a férfi- nő kapcsolat, ha a barátságnak, lenne testvér fogalmi rendszere amely a kapcsolatot kezelné, de nincsen sajnos. Már csak azért sem lehet a barátságot és a férfi- nő kapcsolatot összehasonlítani, mert kialakulásuk gyökeresen eltér. Az udvarlás, a szenvedély az előbbi kelléktára, s valami alá- fölé rendeltség alakul ki tudat alatt, a barátság fogalmi rendszere nem kompatibilis az alá- fölé rendeltséggel. Itt hívom fel a figyelmet, hogy jó magam, aki az írást fogalmazom, magam sem tudom kikerülni, hogy ne kerüljek szembe a nő emancipációval. Ugyanis a tudomány férfi nyelvezetre épül a feminista irodalom kritikusok szerint, tudat alatt egyfolytában emancipálni akarjuk őket, példának okáért már senki sem veszi észre, hogy így fogalmazok: „férfi - nő” kapcsolat. De arra már mindenki felkapná a fejét, ha így írnám „nő - férfi” kapcsolat.

Montaigne visszagondol a görög antik korra, amikor még nehezen lehetett szétválasztani a szerelem és a barátság fogalmi rendszerét, és konkrét példaként említi Akhilleusz és Patroklosz kapcsolatát. S a görög akadémiák javára írta hogy ők beszéltek igazán barátságról, hiszen átjáró folyosó épült a barátság és a szerelem között. A túl civilizált korunk a folyosó lerombolását hozta magával.

„Ha mindenképpen meg kellene mondanom, miért szerettem őt, úgy érzem, csak ezt felelném: Mert ő volt, mert én voltam”

 Így fogalmaz Montaigne egykori barátjáról, ha egy barátság összefűződik jó esetben, már soha sem lehet megtalálni a varratot. Olyan bizalom ez amely úgy éli életét két különböző testben, mintha együtt születtek volna. Amikor még csak hallottak egymásról neveik által ölelték át egymást. S eljutunk egy fontos kulcskérdéshez: ki mit tesz a barátságért?

Lássuk Montaigne történelmi metaforáját: Laelius megkérdezte Caius-t mit, tenne meg a barátjáért erre ő azt válaszolta :”Mindent”. S ha azt kérné a barát, hogy gyújtsa fel az összes templomot? Válasz: ”egy barát soha sem kért volna ilyet… de ha mégis… megtettem volna”. S ezért a válaszért nyilvánosan meghurcolták, mert nem voltak képesek felfogni, hogy létezik ilyen áldozat, attól függően, hogy a barát jó ember vagy hitvány. Az ilyen elmélyült barátságban a barátom ítéletei az enyémek is. Itt megint egyfajta függőségről lehet szó. A barátság a személyek között ugyanaz marad, függetlenül attól, hogy mit művelnek maguk körül, két bankrabló is lehet jó barát attól függetlenül, hogy múlt héten együtt öltek embereket több millió forintért. A barátság nem kisajátítható nem csak a ”jó” ügyek birodalmában létezik, bármennyire is próbáljuk „bekategorizálni”. Mert a két bankrabló is vizsgázhat úgy, hogy az egyik a rendőrséggel való lövöldözésben feláldozza magát a másikért, s a másik ezen megrökönyödve feladja magát. Lehetségesek a hétköznapi csodák a barátságban. S a híradó nem így fog beszámolni másnap: „két jó barát akik a rendőrséggel szemben alulmaradtak”, hanem így: „K. Lajos és tettes társa, akik alulmaradtak a rendőrségi akcióval szemben…”  Ugye nem kell elemeznem, hogy a "tettes társ" köszönőviszonyban sincs a barátság szóval?

Illetve mitől számít valami barátságnak?:

„… a jótétemények melyekből másféle barátságok táplálkoznak, említést sem érdemelnek: aminek oka a két akarat teljes összekeveredése”.

Világos tehát a probléma… a barátsághoz kevés a közös akarat, vagy nem tekinthető az barátságnak, ahol pillanatnyilag közös az akarat, lehet szó két idegen ember közti kölcsönös szívességtételről mert érdekük úgy kívánja, de ettől még nem lesznek barátok. Önmagammal szemben sem leszek hálás, azért mert néha segítek saját magamon, tehát természetesnek veszem ha segítek magamon. (Cicero példázat). A barátság kölcsönös természetű, egyik oldalon se lehet túlsúlyozni a jótéteményt. Két barát nem pénzt „kér” egymástól, hanem pénzt „visszakér” egymástól, mert feltételezzük hogy folyamatosan egyforma mennyiségbe kölcsönöznek oda és vissza egymásnak (Diogenész eszmefuttatása).

A tökéletes barátság oszthatatlan, ha sok barátról van szó, nem szerethetem, az egyiknek csak az eszét, a másiknak lelkét, a másiknak a vagányságát, csak egészekkel egész értékekkel lehet számolni. S a titkok őrzése is fontos, igyekszem rám bízott titkokat megőrizni hogy kiérdemeljem az újabbakat, egyik jó barátom titkát nem árulhatom el egy másik jó barátomnak mert akkor minden barátomnak el kellene árulnom a titkokat, hogy arányos legyek és abból káosz lesz és neheztelni fognak rám.

Ritka jelenség, de ha kialakul könnyebben vehetjük az élet akadályait. Montaigne eszmefuttatása szerint, ha a barátaim kedvelik egymást az „Testületté” fokozza magát legfőképp akkor, ha ugyanolyan energiával kedvelik egymást, mint ahogyan én kedvelem őket személyenként. Sajnos ez egy makulátlan rendszer elmélete, napjainkban nem ez a tendencia számtalanszor rendeztem már békítő show-t de mindig az ősi törvény szólt közbe: ha a cérna elszakad, össze lehet újra csomózni…. de a csomó marad.

Kürosz fiatal katonáját megkérdezték mennyiért válna meg a lovától, vajon egy királyságért odaadná- e?:

„ Biztosan nem, jóuram, de szívesen átengedném, ha egy barátot nyerhetnék vele, már ha találnék olyant, aki méltó e szövetségre”

 Montaigne itt a helyes „keresgélésre” utal, visszacsatolva a bankrabló példára furcsa metaforával fogok élni: ahhoz hogy én kapjam a pisztolygolyót és nem a barátom, azt ki kell érdemelnie a barátomnak, s magamban el kell rendezni a bizalmat, hogy biztos jól cselekedtem, mert fordított esetben a barátom is feláldozta volna magát értem? S ha barátom csalódást okoz… akár lehet, hogy nem is pisztolygolyó okozza halálom, hanem pszichés alapon a tünetek még jobban elfajulnak. Ez a csalódás szélsőséges formája… Az 1700-as évek elején az angol és francia hajóflották pontosan így üzemeltek, bár akkor még nem beszélhettünk fejlett pszichológiáról. A hajókapitányok látszólag sanyargatták a legénységet, de a cél más volt… a cél az volt hogy a legénység együtt örüljön, és együtt szenvedjen az eseményekben, hogy az élmények összekössék a legénységet és kialakuljon a közös értékrend. A kapitány sosem szokta megkorbácsolni a bűnöst… megfigyelték már? Mindig a bűnös legjobb barátjának szokta ezt kiadni parancsba. A barátság vizsgázik: a barát korbácsolja oszlophoz kötözött bűnös barátját… s ha barátság jó, akkor mindketten szenvednek. Ez volt a pszichés biztosíték a hajóflottáknál, hogy ha baj történik az emberek az életük árán is megvédjék egymást. De így működik a Japán seppuku szertartás is, a szertartás szerint, ha egy szamuráj csúfos kudarcot vall egy becsületbeli ügyben, halálra ítéli saját magát, köldök fölött megszúrja magát s fölvágja a hasfalat L alakban, hogy a lélek távozzon, de közben a szertartásban részt vesz legjobb barátja is a gajsaku, aki a lélek távozásakor levágja barátja fejét. Japán mitológia szent szövetségnek kezeli a barátságot, épp ezért a seppuku szertartásban csak a legjobb barát vehet részt. Nem beszélve arról, hogy a Japán szamuráj erkölcse szerint ellenségemet is csak úgy győzhetem le, ha tisztelem.

 

És végül saját gondolat... a barátság azt is jelenti:
Nem kérjük számon a másikat, mikor miért mosolyog és mikor miért nem.

 




 

A bejegyzés trackback címe:

https://feketelovag.blog.hu/api/trackback/id/tr251968738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.