Tudatlanság az objektív előtt: Zuschlag János
A tudatlanság itt nem a műveltség minőségét jelöli, hanem a kamera objektívvel szembeni rossz és felelőtlen kommunikációt. Zuchlag János példája annak, hogy sem a kamerával, sem a rádiós műsorvezető mikrofonjával barátkozni, mi több, hogy szlengesen fogalmazzak: "haverkodni nem lehet". A médiának meg van az a tulajdonsága, hogy bár egyedülállónak látszik, az egy szál operatőrével, vagy mikrofonjával, de sokszorozza, hatványozza a fokalizátorok (látószögek) számát.
Így hát sosem az újságíró előtt kell szégyenkezni, egy rossz döntés/kijelentés után, hanem az apparátusokon keresztül sok százezer befogadó előtt.
Az egy mikrofonra/kamerára jutó befogadók száma, műsoridőtől függően változó, de summázva a lapzártáig létszáma bőven elégséges lesz ahhoz, hogy felháborodást váltson ki. Ezzel, mint egy negatív
közvéleményt is indukáljon.
Nyilván nem a Zuschlag perre és annak körülményeire gondolok, hanem a 2004 október 12- én a Terror Háza előtti Holokauszt megemlékezésén történt ”vicces elszólás” képezi az elemzés tárgyát.
Röviden feleleveníteném a szituációt: október 12.-én a hideg időjárást emlegette, Zuschlag János képviselőtársa, ezzel mint egy emlékezve arra, hogy az áldozatoknak ilyen hideg időben kellett elszenvedniük
mind ezt. Zuschlag nélkülözve mindenféle szolidaritást és eltörölve a múltat, idétlenül röhögve megjegyezte: „ők már nem fáznak”.
Vonatkoztassunk el az etikától: szimpla társasági létben sem ildomos ilyen gesztussal megnyilvánulni, de a kamera látó és halló körzetében ugyanezt elkövetni egyenlő a karrier kasztrációval.
Meg lehet próbálni rágógumizva feles pohárral pertut inni a kamera objektívval, azonban sosem közvetlen, hanem közvetett és hosszú távú megsemmisülés lehet az eredménye. Mert nem csak hatványozott fokalizátorokról beszélhetünk a média esetében, hanem ügyláncolatokról, egyik szituáció (hír) rámutat a másikra, a média ilyen tekintetben erősen koncepcionális. Ügyláncolat akkor indul el, amikor valaki reflektorfénybe kerül, nem feltétlenül a média váltja ki, de a média maga is bekapcsolódik a közvetítésével. A láncolat ügyei koherens módon kapcsolódnak egymáshoz még akkor is, ha tartalmilag semmi közük egymáshoz (valamelyest paradoxon).
Könnyen meglehet, hogy a média összefoglalók úgy jelennek majd meg, a Zuschlag per végén hogy: „Zuschlag János egyébként a Terror Háza előtti elszólása idején reflektálódott először széles nyilvánosságban”.
S akkor hirtelen mindenki el fogja felejteni Zuschlag korábbi sikeres vagy sikertelen szerepléseit, a mérleg nyelve a média közvetítését illetően mindig fókuszpont oldalára borul. S a dráma az egészben, hogy a médiának nincs fondorlatos tulajdonsága, csak fókuszál.
A régről ismert Unicum plakátot idézve: amikor is a hajótörött kibukik a vízfelszín alól, nos a kibukási pontot viszont a média erőteljesen meghatározhatja. Senkit nem érdekli, hogy Zuschlag korábban hol bukott ki a tenger felszíne alól (2004 előtt). Borítékolható, hogy egyetlen „kibukási” pont fog megjelenni a média kronológiákban.
Ez pedig számára nem lesz túl előnyös. Mi a történet tanulsága?
A szuperszegmentális (sok oldalúan résztvevő) média berendezkedés előtt, tudni kell viselkedni. Itt is elképzelhető kettős valóság, ebben az esetben a deviáns viselkedés kettőzi a valóságot, az alanyunk túlon- túl összeölelkezett a kamerával, abban a tévhitben élve, hogy ezzel csak a szimpátia indexét növelheti – nem számolva a szimpátia index negatív elhajlási függvényével. Ez a gyermekded butaság arra enged következtetni, hogy Zuschlag a magánéletben nem valószínű, hogy ennyire naiv, a perbeszédeiben ez ki is derül.
Elképzelhető, hogy itt is kétféle Zuschlag létezik.
