Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása
Nem érzem jól magam… de nem tudom, miért
A polgári önazonosulás, egyik fekete érzése ez, mely olykor kavarog bennem, valahol a mentális érzékélési szótár legmélyén. S bizonytalanságomat az sem redukálja, ha részemre biztosított a nyilvánosság és a választás szabadsága. Valami természetszerűleg számol fel, és teszi félre a naturális entitásom: a közösség iránti vágyam. Vagyis tudom: hogy kellene, s lenne jó azonban a másokhoz való alkalmazkodásommal megpróbálom elkerülni a cselekvést, nehogy elszigetelődjek. Tehát egymást kizáró jelleggel: úgy maradok kapcsolatban, ha részt veszek a személyes kapcsolatot kizáró folyamatokban (iwiw, facebook, twitter stb). Egymástól jelentősen eltérő és hermetizált értelmezésekről van szó, és akkor maradunk kapcsolatban, ha ezeket nem beszéljük meg. S mások sem tesznek másképp, pedig érzékelésük hasonló, közel azonos az enyémmel. Súlyos dilemmáról van itt szó a polgári lét és a technológia működését tekintve.
Ezért voltam oly bátor, hogy Jürgen Habermas látleletét is beemeljem az értelmezési tartományba. A polgári lét és a média viszonya rendkívül áttételes, s nem kevés regressziót is magában hordoz. Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című munkájáról van szó, s a fejezetek közül: "A kultúrán elmélkedő közönségtől a kultúrát fogyasztó közönségig" fejezetet gondoltam szakmailag érintőlegesnek.
A klasszikus és jogos félelem egyik támasztékaként értékelhető munka: miszerint jelentős különbség mutatkozik meg: a látszik és tűnik fogalma között, ugyanakkor a média nem törekszik arra, hogy másképp viselkedjen a közvetítésben, mindig azt erősíti: ez látszik, tehát ez van, mert feltételeknek kell megfelelnie. S ezek közül a legnyomósabb érvnek látszik piac metodikája, s ezen metodika az értelmezőt magára hagyja az értelmezésben (a „tűnik” fogalmát illetően) és izolálja az értelmezőket egymástól. A korai polgárosodási folyamat kávéházi és szalonbéli együtt értelmezés mechanikája, a történelem relikviái közé tartoznak, némelyik akár festmény témája is. Van helyettük avatar, smiley figura, és egyénre szabott televízió és rádiófogyasztás, a nappaliban használt közös családi televízió használata, baktériumként osztódott szét különböző szobákra, individuális igényeket kielégítve. A családi házak berendezése is árulkodik a szerkezetváltozásról, a korábbi kollektíva terepek, mind a nappali, a konyha, szegmentálódik és alkalmi rítusok helyszínei lesznek, furcsa és ellentmondásos próbálkozás az amerikai konyha elrendezés, amikor a szerkezet küzd ellene, hogy a kollektíva kioltódjon, megpróbálja a tereket egymásba nyitni, ezzel kísérletezik és növeli az esélyét, hogy többet találkozzunk.
A Habermas leirat a szabadidő funkcionális változását is érzékelteti: mely nem más mint a munkaidő magános képződményű kiegészítése - törekvése. Mindent pótol az ember, ami elveszett az időben a munkavégzés óráiban… s ha pótolja azt, akkor inkább magánéleti burkot képez és nem kollektívába kapcsolódik: ahol is magánemberek egymásközti kommunikációjában vesz részt. Maga az eredeti és autentikus nyilvánosság így természeti alapon nem jöhet létre, megszűnt a polgári hétköznapi szürkeállomány a necortex működés saját magával való kommunikációban kimerül.
Mi van a kollektív problémamegoldás helyett? A média, mint egyfajta pótló szervként jelenik meg, s teríti szét piaci alapon a problémamegoldást, s az egykor kollektívában gondolkodó magánembereket, fogyasztókká alakítja. Mondhatni, hogy Rubik- kocka jön létre, túl sok szín (értelmezés), de megvannak az azonos színek, amelyek közösséget alkothatnának – és kiraknának több homogén oldalt (Rubik- kocka) - ám azok minimális eséllyel kerülnek egy oldalra. A média helyettünk is értelmez, és ezzel erősíti polgári tudatot, de szubsztraktív műveletet is végez a polgári cselekvés lehetőségéből. Történik úgy, hogy nem tudatos, sőt naturális elfogadtatásban van része, legitimálja önmagát.
A politika nem különbül, elválasztja magát a korábbi polgári interaktivitás világától (kávézók, kerekasztalok, szalonok XVIII. század)– marad a tendenciózus lakossági fórum/ és vagy szavazófülke és kampány körút, ünnepi beszédek, de ezen felül kizárólag médián keresztül csatlakoztatja magát a háztartásokba, és a polgári ellenőrzés tompulása mellett, elérhetetlen állapotba kerül. Különleges csomagoló anyagokat használ, aminek célja megint csak a könnyen megértés (metaforizált beszédek és cselekmények). A modern politikai gondolkodás megpróbál ez ellen tenni valamit, ilyen az, amikor bensőséges levelet ír nekünk a képviselőnk, vagy netán személyesen keres fel bennünket, polgári köröket szervez, civil szervezeteket alapít, blogokat szerkeszt, IWIW és Facebook profilokat vezet. De mindig élünk gyanúperrel, hogy Orbán Viktor és Barack Obama Facebook profilját nem ők vezetik személy szerint, hanem profi kommunikációs apparátus és hajlamosak vagyunk a személyesség mögé személytelenséget beállítani. A technológia látens ösztöni heideggeri kritikája mellett technológiát használunk és tolerálunk (újabb paradoxon).
Érdekes és egyedi morált épített be a magyar médiába a Hír Televízió (a nyugati médiákat ismerve nem annyira egyedi), az oknyomozás azon változatát, amely a politikai paparazzi stílusával rokon, ami márt csak azért is rendkívüli, mert korábban az információszerzés arroganciája nem volt ismert Magyarországon, nem feltétlenül negatív jelzőként említem ezt. De azt is látni kell, hogy némely döntéshozót igencsak zavarja ez a médiaviselkedés, s ezzel önmaguk is másképp vetülnek vissza a médiából, és nem előnyükre. Ennek egyszerű oka van, ahogyan Habermas is írja, a politika elzárja magát a polgártól. Bár napjainkban a politikus megpróbál személyes kontaktust fenntartani a technológia segítségével, de ettől még a személytelenség traumája fennmarad, ergo a polgár számára elérhetetlen dimenzió lesz a politika.
A technológia rutinokkal dolgozik: megrendezett kerekasztal viták, interjúk, sajtótájékoztatók stb… úgy látszik a rutin struktúrája, nem visz minket közelebb a valósághoz, és a blog és a portálok mögé is sokszor jogosan rutinokat sejtünk, és nem hús-vér emberek egyedi manifesztációját. S akkor itt jön a Hír TV, mely megbontja ezt az autentikus rutinrendszert azzal, hogy oda is kamerát helyez el, ahol korábban nem volt ildomos vagy etikus. Kérdés, hogy árt vagy használ e társadalomnak, ha a személytelenség traumájából átlépünk valami egészen más territóriumra? Személyesség traumája lesz? Vagy valami egészen más? A stratégia viszont hatékony, ez a média típus kiteregeti a problémákat, mint a szőnyeget. Azonban a port más intézmények verik el. Ezáltal megpróbál személyes kapcsolatot fenntartani a közönséggel.
Az egykori mértékadó művészeti folyóiratok, elvesztették a kapcsolatot a kulturálisan érdeklődő polgársággal, és posztmodern állapotot generálva magas kultúrát képviselnek minimál olvasói palettában gondolkodnak- kiváltképp mert az olvasás értelmezői aktusának igénye háttérbe szorult, legalábbis a teljes populáció körében. A televíziózás viszont szocializációs tényezővé vált, de a család probléma feldolgozása, az együtt értelmezés lehetősége likvidálódott. A vita és a magyarázás maga is fogyasztási cikké alakult.
"a magánemberek okoskodása a rádióban és a televízióban a sztárok műsorszámává válik".
Az önmagunkkal folytatott diskurzust, megtoldjuk valamiféle rágógumizással (TV nézés), ahol is jó eséllyel egy véleményünk megerősödhet, vagy meggyengülhet. Kérdés, hogy a meglévő véleményünk, eredetileg honnan származik? Visszaemlékszünk, mikor kezdtük el felépíteni a televízió fogyasztási kultúránkat? Torzsalkodás és személyeskedés. Az okoskodó értelmezés, mint megnyugtató pótcselekvés. A szociálpszichológia is számtalan kutatást vonultatott fel, az agresszivitás vizsgálata során. Az elemzők, magukat szintén elválasztva a közönségtől olyan ügyeket tárgyalnak, és vitatnak a televízióban, melyektől egyébként köznapi szavakkal élve: a polgárnak kinyílik a bicska a zsebében (korrupciós ügyek, politikai pályán elkövetett bűncselekmények stb…). Valamelyest az interaktív műsorok (telefonálós műsorok) jegelték a problémát, ám a tranzaktivitás ma is uralkodó kommunikáció, erre jó példa lehet az Öszödi beszéd által kiváltott agresszivitás, amikor is emberek tömegei önmagukról megfeledkezve követelték, hogy véleményük elhangozhasson a Magyar Televízióban, s ahogyan arra számítani lehetett, a helyzet súlyosan eldurvult. A tömegek frusztrációját, még jobban erősítette, az arrogáns elutasítás melyet válaszként kaptak a követelésükre, s bár ismerjük az alkotmányt és a BTK hivatkozásait, az agresszív tömegbe egyre jobban gyűrűzik a düh és agresszivitás és renegát pályára lépnek.
S amikor a legszélesebb a düh keresztmetszete, a folyamat már visszafordíthatatlan csakis áldozatokkal és ellen agresszivitással lehet megfékezni. A helyzetet nehezítette Császár Attila riporter rossz metaforikus elszólása: „forradalmárok”, melyet csak annak tudhattuk be, hogy az adrenalin szintje már jóval átlépte a józan gondolkodásának határát.
Mind e mellett újabb jelenségeknek, lehetünk szemtanúi, az események nem maradnak vélemény nélkül, átlapozva az IWIW és Facebook közösségi portálokat, azt láthatjuk komoly és több ezer fős klubok és csoportok szerveződnek. Utáljuk az ilyen-olyan nevű pártot, és X Y nevű politikust, és égiszük alatt több ezren is tagok. Ha tehát a vélemény nem tud magának utat fúrni a tranzaktivitásban (mint Habermas magára hagyott polgár modellje is hasonló), akkor megtalálja a módját, a közlésnek az interaktivitásban. Elképzelhető, hogy a digitális trend, ha nem is teljes egészében, de új perspektívát ad a polgári gondolkodás és vélemény megszervezésének, itt még a professzionalitás gyermekcipőben jár. Ma még kevésbé ismeretes, de élek a gyanúperrel, hogy az EU jövőbeni Internet szabályozása, pont hogy kéziféket épít majd a rendszerbe… ettől függetlenül remélem, hogy nem a szabad véleménynyilvánítás rovására teszi ezt majd. A digitális vélemény mely közéletet befolyásolhat a III. nyilvánosság elméletét jelentheti a jövőben, mellyel itt most nem foglalkozom, dolgozatom a polgári digitális szerveződés azon szakaszában íródik, ahol még kevés a fogáspont, ahhoz hogy szubsztanciát és funkcionalitást határozzunk meg.
Végezetül a tömegkultúráról és az irodalom értelmezéséről essék szó, Habermas munkájában jól kitapinthatóak ezek a problémák is, melyeknek lenyomatai alól Magyarország sem kivétel. A tömegkultúra a Habermas olvasat szerint, regrediációt produkál, vagyis nélkülözi a fejlődés lehetőségét, szűkíti az értelmezést, a polgári olvasatok – a többféle értelmezés leszálló ágban van, azzal hogy a média helyettünk is magyaráz. Illetve így a megszerzett tudás sem mobilizálható, könnyen felejthető, semmiképp nem operál a hosszú távú memóriával. Szerkezet könnyítés céljából a híreket is átjárja a bulvár stílusa (kétfejű tehén és egyéb furcsaságok), mert teszi mind ezt a figyelem fenntartása érdekében. Elképzelhető, hogy a fókuszpontok maradnak, mely szerint mi magunk is tudjuk, mik a fontos hírek, és kevésbé fontos hírek, de a szerkezet könnyítése végett a képek összefolyhatnak, és zavart okozhatnak a visszaemlékezésnél. Ez felfogható a szórakoztatva tájékoztatunk, kereskedelmi működés kritikájának, Habermas ezt a tények és a fikciók furcsa elegyeiként írja le, a hírek pluralitása, a rossz hírekkel való óvatoskodás…
"a valósághoz való hűséget a fogyasztásra való alkalmassággal helyettesíti"
A magyarázó funkciót fokozza a nagyfokú vizualitás, amit a képes média alkalmaz, ezzel, mint egyetlen és kizárólagos síkra tereli az értelmezést (ábrák, modellek stb…). Irodalmiság és retorika helyett, akár idő szűke miatt is két és három -dimenziós képi ábrázolásokat alkalmaz. A kereskedelem idő szűke miatt, a szövegértést nem fejleszti és a meglévőre sem épít. Az értelmező nem használja, a mentális szótárát, szemantikai értelmező funkcióját sem alkalmazza. Külön érdekes fejtegetés, hogy a tömegkultúra körül az értelmiség is elveszíti eredeti szószóló szerepét, és valamiféle kuriózum szintre lép, vagyis alkalmi tudományok kerülnek elő (meteor mint csillagászati jelenség, gyilkosság esetén szakpszichológus meghívása… stb), miközben még a hétköznapi problémáinkat, sem táruk fel megfelelően.
Összegezve ma Habermas diagnózisát a polgárság és média viszonyában: apolitizált, és vita nélküli állapotokat ír le. Néhány pozitívum azért mégis megjelenik a sorok között, miszerint fokozatosan erősödik a kritika a polgárság és a média működését tekintve. S nem elvetendő az általam korábban említett digitális szerveződés sem. Ha a polgárok jelentős része mégis csak kritikus, önmagával és a médiával szemben, akkor dolgozatom célja a megismerést szolgálja: milyen minták léteznek a kritikák alkotásakor? Létezik ideális állapot, amelyben vannak egységes álláspontok arra vonatkozólag: hogyan volna jó működni? A hogyan volna jó működni?, dilemma nagyjából deklarálja a közszereplők minőségét is. Kik azok és milyen értékek alapján jó minták – akár a közszereplői kategóriában is?
