Címzett: Gyenesi Szabolcs
2010. június 1.
Megennéd-e a bogarat a sivatagban, ha az életed múlna rajta? Persze, hogy igen. Pedig homokban futni nagyon nehéz. Sötét erdőben elrejtőznél-e a vadak elől, ha az életed múlna rajta? Igen. Pedig elgyengülten, adrenalin görcsben baromi nehéz fára mászni. Megennéd halott úti társad, egy repülőgép szerencsétlenség túlélőjeként? Igen. Pedig a "mekdonáctól" kellene inkább hánynod. Mindent megteszünk.
Fordítsuk hétköznapokra. Mit élek én túl? Magamat. Mi ez? Elmondom. Kell hozzá jó sok támogatónak vélt irigy, sok barátnak gondolt ellenség, szerelemnek érzett önkény, partnerségnek álcázott magány, elismerésnek indult bukás, fiatalnak álcázott bölcs aggastyán, vállveregető kézből hátba szúrt kés. Hátulról mellbe, jobb kézzel bal fül.
Megcsináltam... s mindig mindent egyedül.
Ami a legfontosabb, annak ellenére, hogy nagyon sok ember semmibe vett, levegőnek nézett. Lehet, mert irigyek voltak vagy mert tehetségtelennek gondoltak ebben-abban. Ezt a harcot vívtam, és nem tudom fogom-e még. Mi ebben a túlélés? A gondolkodás arról:
minek születtem erre a világra? Ha ez minden esetben így működik. Mert, aki gondolkodik az él. Végtelen művelet, ami ki nem alszik. Mégis optimizmus, mert keresem az értelmet, azt nem mondtam, hogy élek is.
A fájdalom megszűnik egy idő után, ugyanis puszta léted lesz a lüktetés. Tehát nem tudod majd: mi az nélküle.
Ha algopyrint veszel be meghalsz, mert te magad vagy már a fájdalom.
Hát nagyjából így állnak a dolgok. Önző kis játékok, érdekek. Vesztettem... tényleg minden érdek. Kinek mi volt az érdeke: kemény főnök legyek, legyek hamar családapa praktizáljak 12 órákat egy új életért. Megfelelés és érdek, kollégának, barátnak, párnak. Képtelen voltam rá. Engem senki nem kérdezett mit akarok. Nagyjából így végeztem az iskoláim, és ez jellemezte a munkahelyeim. Hála az égnek ma már nem érzek semmit.
Korábbról emlékszem a legsúlyosabb fájdalomra. Arra: hogy az emberek többsége, legyen az bárki a felsoroltak közül barát, ellenség stb... mindig csak azt tartották számon, velem kapcsolatban mi az, amiben ártottam nekik, fájdalmat okoztam nekik.
Lássuk be... olyan ember nincs, aki önmagát egyébként fájdalomnak nevezi, de másoknak egy egész életen át csak kárt okoz. Mert a fájdalom, csak ellentét értékkel értelmezhető - mondjuk: kellemes. Tehát biztos okoztam kellemes perceket. S mi ebben a fájdalom?
Az, hogy régóta - lehet soha. Sem baráttól, kollégától, sem páromtól, talán csak rokontól elvétve hallottam ezt a szót: köszönöm.
Pár éve valaki őszintén mondta, és nem értette miért lábadtak könnybe a szemeim, ez a kolléga itt most szerkesztő. Szó mi szó... néhányan elkéstek nálam, a "köszönömmel" élvezzék azt, amit elértek általam (vagy nem). De sosincs késő. Álljanak a tükör elé és gyakorolják szorgosan: KÖSZÖNÖM. Magukért tegyék, én már csak árnyék vagyok. Kérem mindenki tanuljon ebből. Aki teheti. Nem tudom hol leszek. Amikor ezt a levelet, előveszik a kollégák. Teszik vagy nem. Blog nem blog.
Jó gondolkodni. Ezért jó Fekete Lovagnak lenni. És ez nem fog változni.
Most pedig algopyrin.
