Szingliség?
Korábbi kutatások (2000-es évek eleje) azt a diagnózist erősítették, hogy a magasabb iskolázottsággal rendelkező egyének (főiskola, egyetem) sokkal inkább vállalják a magányt, és ezzel összefüggésben az alkalmi szexuális együttlétet. Mára világossá vált, hogy ez nem teljesen így van. Ugyanis a család, mint szociális háttér ma is erős meghatározó szerepet lát el. Azoknál a családoknál, ahol a szellemi architektúra az évtizedek folyamán megváltozott - főleg a nyolcvanas évektől napjainkig érdemes megemlíteni - tehát "fizikai" munkás emberek családjaiból értelmiségi generációk nőttek fel: a fiú vagy leány, szüleivel homlokegyenest ellentétesen, nem a kétkezi munkában látta a boldogulást, hanem a szellemi tevékenységben. Ezen fiatalok közül sokan nem változtattak a tradíciókon, törekednek a tartós párkapcsolat fenntartására, hosszú távra terveznek, akár ha a helyzet úgy hozza a családalapítást is vállalják. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az iskolai végzettség szintjéből nem következik a családi minták- tradíciók elhalása (de életetése sem). Ha a minta az egészséges biológiai érettséget követte, átívelve generációkon át - tehát a családban a nők legkésőbb 26-27 évesen szültek, ez a tendencia helyesebben szándék nem változott. Sajnálatos, hogy nem tendencia mint inkább szándék, ugyanis a gyenge lábakon álló magyar gazdaságot sem lehet figyelmen kívül hagyni, amely eme természetesnek mondható jelenséget gátolja. Összefoglalva tehát, végzettségtől függetlenül vannak fiatalok, akik természetüknél fogva vállalják (vállalnák) az ifjúkori családépítést.
De mi van azzal a százalékkal, aki ugyanilyen iskolai végzettséggel ezt nem vállalja. Érdemes tehát elhagyni a "végzettséget", mint mutatót. Egy másik mutatóval érdemes magyarázni. Az intelligencia. Ne értsük félre! Nem azt jelenti, hogy aki korábban vállal családot az kevésbé intelligens vagy fordítva. Nem erről van szó. Az intelligencia, azon territóriumáról van szó, melyet élettapasztalatnak nevezünk. Ha spirituális szinten fogalmazunk: láttunk már, olyan férfit vagy nőt? Akik 40-50 évesek voltak, de huszonéves testben éltek? Hétköznapian ezt nevezzük "koravénnek", súlyos probléma esetén kiégésnek. De maradjunk a "koravén" állapotnál.
Néhány tényszerűség, mely összefüggést feltételez: ilyen a már sokat emlegetett kapitalista berendezkedés. A fiatalok sokkal több akadály leküzdésére kényszerülnek 10 év alatt, mint amit felmenőik megtapasztaltak 30 év alatt az egzisztenciális küzdelemben. Milyen küzdelmek ezek?: minél több piacképesnek vélt szakma, végzettség megszerzése, több és magasabba szintű nyelvek ismerete, munkahelyi siker, elismerés, tekintély, magasabb fizetés, kényelem, elegancia, csoporthoz tartozás stb... ezeket a lehető legoptimálisabban, és a lehető legrövidebb idő alatt elérni. Lelki habitustól függően ez komoly terhet jelent a fiatal nőknek és férfiaknak. Nem csoda, ha némelyik egy év alatt akár öt évet öregszik. A kiegyensúlyozottság foka és jellege szerencsés esetben távol tartja az egyént a depressziótól. Mely külön cikk témája lehetne. Vannak nők és férfiak, akik nem tudják magukról, hogy súlyos depresszióban szenvednek és szakemberre volna szükségük. Férfiaknál érdekes tünet az alkoholfogyasztás drasztikus csökkenése/emelkedése, valami hirtelen vágyakozás (pl. vélt szerelem) megjelenése végett. Vannak akik tudják magukról, hogy súlyos depresszióban szenvednek, de titokban tartják - sőt valamiféle védőbástyákat építenek maguk köré, akár képesek azt hazudni, hogy párkapcsolatban élnek... és valójában nem. Késői mítosz és példakép keresések fiatal nők esetében. Számtalan tünet, férfiaknál és nőknél, ami bonyolulttá teszi az életet.
A koravén állapotot valamelyest befolyásolja a már említett "végzettség". Külön érdekesség, hogy negatív és pozitív irányba is lökhet egy végzettség. Egy hosszú görcsös - amit bevallunk, letagadunk - és stagnáló állapotból, mi az ami kizökkenthet bennünket? Közhely vagy furcsaság nem tudom: az első és elemi gyógymód az önmagunk szeretete. Férfi és nő nem képes szeretni, ha előbb önmagát nem szereti. Ha pedig úgy érezzük, hogy valamiért nem szeretjük önmagunkat, akkor fel kell tárni annak okságát. A pszichológusok különböző tréningek révén ebben tudnak segíteni. Ám legjobb, ha magunk próbálkozunk először. Nem állítom, hogy az okság feltárása nem járhat fájdalommal. Kezdeti szakaszban, amikor még önmagunk nem ismertük el, hogy valamiért nem szeretjük önmagunkat, eleve fájdalommal vagy súlyosabb esetben betegséggel kezdődhet. Amikor felfedjük, és elindulunk a változás útján szintén számolhatunk fájdalommal, de csillapíthatja az érzés, hogy valami boldogság elérése céljából engedjük a változást. Rövidre fogva tehát, napjaink elvárásai mondhatni a "színvonal kényszerek" megbélyegzik a férfi és női kapcsolatokat. Nő és férfi, akkor képes egymást szeretni, ha előbb önmagukat szeretik.
Normális és nem normális esetben milyen viszonyok alakulhatnak?
Egy másik cikkben beszélgetünk róla:)
:))))))
