Szakálos Dénes László írása (c) 2009 december
A Mátrix című film ismert képsorai alapján… választhatunk, hogy a kék vagy a piros kapszulát vesszük- e be. Az egyik a vélt boldog tudatlanság mély álmába ringat minket, a másik megmutatja milyen mély a nyúl ürege… vagy is hová vezetett a technológia forradalma. Nagyon nehéz a döntés… főleg akkor, ha a Heidegger sorai alapján a létezőre és létre keressük a választ. Az említett filozófus talán maga is eltűnődne a lehetőségen. S ha léteznének ilyen kapszulák, bizonyára átírhatnánk az összes filozófia könyvet… mi több a gyógyszeripar hasznára.
Dolgozatom alkalmával a technológia hasznáról és annak veszélyeiről kívánok értekezni, a Heidegger filozófia és a technológia filozófia ösvényén. Nem célom és nem is lehet feladatom, hogy a gondolkodásmeneteket egyik- másik csorbítására vessem papírra. Magam is apró csavar vagyok a gépezetben. Az igazság keresése a cél az elméletek összehasonlításával. Az igazság puszta elérése, meghatározása lehetetlen…
Első
lépésben meg kellene határozni vagy definícióval kellene ellátni a „technológia”
kifejezést. Maga a kifejezés nem más, mint egy referencia… az emberi nyelv készletében.
Mint az ismeretes, ahhoz hogy értelmezni tudjunk dolgokat, kapaszkodókat vagy
is referenciákat kell létrehozni… ez némiképp előképe az ember eredendő
korlátainak. Az ősember tudatában a szikladarab, amit ülőalkalmatosságnak
használt fáradt pillanataiban: még nem volt intuíció arra vonatkozólag, hogy
a „szék” mint referencia kialakuljon a tudatában. Csak ösztön kontroll alapján
(idegpályákon keresztül) jutott el a viselkedéshez: „fáradt vagyok, le fogok ülni” . Ma
is vita tárgyát képezi, hogy az első emberi lényben, mikor alakulhatott ki az
első tudati referencia, mely egyébként a nyelviség ős eredetének számít. Mikor
alakulhatott ki az első referencia, és mi volt az első? Én inkább a
Heidegger felvetés nyomán azt a kérdést vetném fel: Léteznek- e egyáltalán
referenciák? Ha, nem akkor mi szükség van rájuk? Ha igen… akkor miért
viselkednek úgy, mint a baktériumok?
A baktériumok közül számos faj osztódással szaporodik… csak úgy, mint a
referenciák. Tudatilag tudjuk ma, hogy a „bicska” referencia a következő képet
fedi le: fémes penge, műanyag vagy fa nyéllel ellátva. Bár a kép egyszerű, de a
tudatban elosztódik a következő referenciákra: nyél, és penge és azok alapanyag
variánsaira. S ami a legfurcsább… amire nem tudunk referenciát alkotni, az
egyes elméletek szerint nem is létezik. Azok a referenciák amelyekre nem
hivatkozunk… vagy azok amelyekre nap mint nap hivatkozunk, léteznek- e vagy sem?
Mára úgy tűnhet, csak az létezik, amit az ember maga hoz létre a referencia
szintjén – s a materialista irányzat képviselői tapsvihart kavarhatnak maguk
körül – de a kérdés ennél bonyolultabb. Bizonyos
tények arról árulkodnak, anélkül is funkcionálnak, hogy lefednénk őket nyelvileg.
A háztetőket szaggató széljárás, akkor is tény, ha nem fedjük le „viharként”,
tehát létezik és valószínűsíthető, hogy az emberiség előtt is létezett. Heidegger elmélete szerint a tudomány célja a
létező kutatása… amit már csak azért is hasznosnak kell tekinteni, mert ezek után
bajosan tudjuk a „létezőt” megragadni, s valóban a valódi létezőket fedjük le
tényként?
Mi a létező?… mert a mérleg úgy tűnik a fekete lyukak oldalára borul, lehetséges, hogy idáig feketelyukakra hoztunk létre referenciákat? Az irodalomtudomány, a szövegértelmezés és kritika álláspontja: „csak akkor tudunk valamiről kritikát alkotni, ha feltételezzük, hogy létezik az a világ amit olvasunk”. Ami már csak azért is gyenge lábakon áll, mert kétségbeesve kapaszkodik a referenciákba.
Ha tehát nem fogadom el a
„feltételezett” világot nem tudom azt mint lehetséges létezőt elfogadni, akkor
az elemzés el sem kezdődik, illetve ha felszólítást kapok az ablak becsukására
és helyette az ajtót csukom be, akkor meg hülyének néznek. Az utóbbi triviális példa,
a drog szintjén működő referencia szükségletet modellezi. Azonban van egy kis
bökkenő… bizonyos állatfajok, remekül elvannak a természetben
referencia szükséglet nélkül is. S mi, több kiválóan alkalmazzák, s hordozzák
genetikai kódjukban a referencia hiányt. Nem hinném, hogy a zebra azért
menekül az oroszlán elől, mert felmérné annak fogsorának balesetveszélyét –
vagy, mert előzetesen felmérné a harapással járó fájdalmat - ,
megmagyarázhatatlan, referencia nélküli reflexek működtetik a természetet és annak
élővilágát. Kedves kolléganőm a főiskolai előadáson, azt bizonygatta, hogy
márpedig a kutyáknak van referencia alkotása. Rácáfolnék… a kutyáknál és csak
úgy, mint sok állatfajnál, reflexről beszélhetünk, melyet szép komótosan ki
lehet fejleszteni: minden nap ugyanabban az időben, ugyanabban a piros tálkában
adom neki a táplálékot, de a reflex nem biztosítja a kombinatív készséget… mi
szerint sokadik alkalommal előveszem ugyanazt a piros tálkát, semmit nem teszek
bele majd jót röhögök a kutyán és azt mondom „átvertelek, még sem kapsz ennivalót”. Garantált… hogy ugyanebben
az időben, minden piros és tálnak látszó tárgynál, amit látványosan előveszek…
a kutya emésztéséhez szükséges biológiai rendszer megnyomja a nagy zöld start gombot nem számolva más eshetőséggel. De ugyanakkor a természetet szemlélve megcsodálhatjuk: referenciák, és létezők tudati transzkódolása nélkül a
természet és annak élővilága tökéletesen működik.
A papagáj és a tükör kísérletről ne is beszéljünk, mely bizonyítást nyert, hogy
nem létezik az állatkában az a tudati szint, amely leírná a tényt: önmagát látja tükörben… a kisállatka
egy másik kisállatkát lát a tükörben - nem többet -, s ez nem fogja zavarni a
vegetatív vagy életben maradáshoz szükséges funkciókat. Ha az állatok definiálnák
önmagukat, mondhatni furcsa világban élnénk. Az ennivalóval átvert kiskutya,
önérzetből megharapná a lábam és így tovább… vagy életre kelne Narnia
krónikája.
Akkor nagyjából eljutottunk az első fontos állomáshoz: az öndefiniálás akkor lehetséges: „én és a világ képe viszony” ha van tudat, csak a tudat képes létrehozni referenciákat, s próbálja transzkódolni a velük kapcsolatos tényeket. A tudat működését tekintve óriási viták zajlottak le, kezdetben a kutatás területét sem tudták definiálni, többnyire filozófusok és pszichológusok vitái voltak ezek. Azt azonban mindenki elfogadja osztatlanul, hogy ez a „tudat” már ha egyáltalán annak kell neveznünk: működik. S nem kell lételméleti vitát sem felhoznunk: hogy a lét határozza e meg a tudatot, vagy a tudat a létet? Valami működik. Heidegger felvetése azért fontos mert nem világos, hogy mire képes kivetülni a tudat, a valóban létezőket mindet magunkénak tudhatjuk vagy csak Bermuda- háromszögben hajózunk? A technológia segíti- e létezők feltárását? Vagy csak elvonja a figyelmet a lényegi létről? Azt kell, hogy mondjam… a probléma mellett és ellen is szólnak érvek. Heidegger szerint, a technológia elvonja a figyelmet lényegi létről. Próbáljunk meg erre a tézisre felépíteni világszemléletet. Először is érdemi lenne, hasznos és haszontalan listát felépíteni.
Milyen értékhez mérjük a „hasznos” „haszontalan” jelzőt?… mondjuk mérjük magunkat a tudomány alap és szent céljához: „közelebb visz- e minket az igazsághoz?” Kimagasló és napi technológiánk az Internet. Az Internet léte és használata közelebb visz- e minket az igazsághoz? Ahogyan egyre inkább függőivé válunk azt kell, hogy mondjam: sajnos nem visz minket közelebb az igazsághoz. Mert minden, aminek függőivé válunk végtelen folyamatot indukál, nem lehet kilépni belőle. S próbálunk úgy tenni, mintha az urai lennénk, s uralni akarjuk. Nem ad választ, inkább távolít problémáktól. Mindannyian ezáltal romantikusok is lettünk, soha nem tapasztaltam ilyen rajongást a római kori filmtémák ügyében. A Caesar és Spartacus, és Gladiator százhuszadik átdolgozása soha nem látott tömegeket ragaszt a televízió elé. Miért?
folyt.köv
