Előrebocsátanám: akik úgy jutottak el ide, hogy rágugliztak az azonos című Esterházy-kötetre, csalódni fognak, mert arról a könyvről a továbbiakban egy árva szót sem fogok ejteni. (Bevallom, ez idáig nem is olvastam.) Arról viszont annál többet, amit ez a cím (akár) önmagában (is) jelent(het): a szabadság mint olyan problematikájával, némi kitekintéssel annak jelenkori vonatkozásaira. A szót elsősorban nem hétköznapi vagy politikai vetületében szeretném szemügyre venni, hanem annak tekintetében, hogy léttani értelemben lehetséges-e egyáltalán a szabadság mint olyan, és ha igen, mit is jelent tulajdonképpen.
Ha ilyen értelemben és tiszta formájában vesszük, a szabadság lényegét tekintve azt jelenti: tetteimet nem köti semmi, ha akarom, de csakis akkor, bármit megtehetek, és nincsen semmilyen természeti vagy másféle törvény, ami megakadályozhatna benne. Hogy az ember ilyen értelemben szabad lenne, hétköznapi ésszel ugyan őrültségnek tűnik, hiszen vannak ugyebár bizonyos határai, amelyeket akárhogy is szeretne, sosem fog átlépni, mindenekelőtt testi valója, születése és halála - ez bizonyos értelemben még akkor is belátható, ha valamiféle spiritualizmus híveiként hiszünk a "lélek" halhatatlanságában. Mégis, már számos komolyan veendő filozófus (pl. Fichte, Schelling) foglalkozott azzal gondolattal, hogy voltaképpen maga a szubjektum hozza létre határait – tudattalanul –, hogy formát adjon saját szabad akaratának, ami különben parttalan és cél nélküli lenne. Hasonló szemléletért nem is kell a "háj kálcsörig" mennünk, elég az utóbbi évek popkultúrájának olyan őrületeire gondolni, mint például a Mátrix-filmek: amit környező valóságnak hiszünk, az pusztán az agyunk becsapása, és csak rajtunk múlik, felül tudunk-e emelkedni rajta. Csakhogy ez az elgondolás még annál is sokkal meredekebb, mint amilyennek első látásra tűnik; ugyanis ha ÉN tökételesen szabad vagyok, akkor senki más nem lehet az, mert mindenben az ÉN akaratom érvényesül. Így ezzel nem kevesebbet állítok, mint hogy én vagyok Isten, eddig pedig nemigen merészkedik senki, leszámítva az elmegyógyintézetek ügyfélkörének egyes tagjait.
Mindenképpen ésszerűbbnek és a mindennapi teendők tekintetében praktikusabbnak tűnik, ha egy valamelyest szerényebb szabadságfogalmat veszünk alapul a magunk számára: nevezetesen azt a definíciót, miszerint a szabadság a mindenkori lehetőségek közötti szabad választást jelenti. Vagyis: nem kényszerít semmi, hogy életutamat valamiféle külső tényezők által meghatározott "program" szerint járjam, a döntéseim bizonyos tekintetben, legalábbis a mindenkori aktuális lehetőségeken belül feltétlenül az én akaratom szerint alakulnak. Ez a szemlélet már sokkal közelebb áll a hétköznapok életviteléhez, legalábbis a legtöbben ilyen értelemben szabad embernek tekintik magukat, és nem mellesleg erre épül az igazságszolgáltatás is. A gondolat lényegében az emberi cselekvések és az egyéb (természeti/fizikai) oksági folyamatok közötti különbségtételen alapul: azt jobbára elismerjük, hogy az anyagi világ szigorú és megváltoztathatatlan törvények szerint működik, de a magunk tudatát hajlamosak vagyunk e törvények hatályán kívül helyezni. A gravitáció révén az alma Newton fejére pottyan, de csak akkor, ha Newtonnak éppen akkor kedve szottyan az almafa alatt sétálgatni. Ahhoz, hogy az alma épp akkor engedjen a nehézkedési erőnek, különféle okok – az alma érési folyamata, az őszi időjárás, stb. – vezettek, amelyek szintén további okokra vezethetők vissza, és így tovább az ősokig vagy a végtelenségig. E folyamatot nem befolyásolták döntések (hacsak egy bizonyos kezdeti döntés nem, de ez már egy másik kérdés), csupán előre meghatározott törvények, amelyek a történések minden összetevőjét egy meghatározott pályán, meghatározott ritmusban vezérlik. Végső soron, bármely pillanatban is vennénk szemügyre a világban zajló folyamatok keresztmetszetét, azt látnánk, hogy minden tényező meghatározott minőségi és mennyiségi jellemzőkkel, adott helyzeti és/vagy mozgási energiával rendelkezik, akárcsak egy óramű belsejében. Persze mindent átlátni a legapróbb összetevőkig lehetetlen, ezért kénytelenek vagyunk bizonyos eseteket praktikusan véletlennek nevezni; de a véletlen valójában fel nem ismert szükségszerűség. Azazhogy lenne, ha nem lenne az ember (például a séta mellett vagy ellen döntő Newton) a maga híres-hírhedt szabad akaratával, amellyel ezt az egész képletet megváltoztatja, szüntelenül saját szándékai szerint módosítva annak összetevőit és ezzel váratlan utakra térítve az események folyamát.
De felmerül a kérdés: mennyiben indokolt egy ilyen megkülönböztetés? Nem nagyképűség-e részünkről, ha magunkat mint a teremtés koronáit önkényesen külön világnak tekintjük, amelyre külön szabály érvényes, nevezetesen, hogy nincs szabály? Hiszen génjeink, neveltetésünk, észlelésünk, aktuális társadalmi-nyelvi környezetünk mind-mind eleve megszabják, milyen utakon járjunk. Hölderlin például egyik töredékében egyenesen odáig merészkedik, hogy azt állítsa: a lehetőségek is ugyanúgy szükségszerűnek tekintendők, mint a valóságos tárgyakról való képzeteink, mivel a lehetséges dolgok képzete is csupán egy megelőző tudat már meglévő képzeteiből építkezhet – magyarán: nincs új a nap alatt. Azt pedig legkésőbb a pszichoanalízis létrejötte óta bizonyosan tudjuk, hogy tetteinket korántsem csupán tudott szándékaink határozzák meg, hanem legalább ennyire tudatalattink is, ennek működését viszont akaratunktól független, ösztönszerű igényeink teljesülésének mértéke és mikéntje szabja meg. Adorno és Horkheimer mutatott rá, hogy a tudás mint olyan, amelyet hagyományosan, kiváltképp pedig a felvilágosodás korában az ösztönök, a természeti meghatározottság alóli felszabadulás legfőbb eszközének tekintettek, tulajdonképpen a valóság feletti hatalom megszerzésének útja, a hatalomhoz jutás vágya pedig nem másra, mint az önfenntartás legősibb ösztönére vezethető vissza – arról nem is beszélve, hogy maga a tudás pont tökéletes kiépülése révén végül szintén az elme börtönévé válik, amennyiben univerzális nyelvként a szubjektumot minden egyéni döntés alól felmenti. A korlátozások számát a mindenkori hatalmi rendszer propagandája is gyarapítja, amelyet minden lehetséges módon igyekszik eljuttatni "alattvalóihoz", hogy azok külső kényszer nélkül, önkorlátozás révén "álljanak be a sorba"; amint Foucault írja: a lélek a test börtöne (nem pedig fordítva). Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy idővel, valamiféle terápia vagy fejlettebb önszemlélet segítségével megszabadulhatnánk összes korlátainktól, hiszen ez az önmagunktól való teljes függetlenedést jelentené, ami ugyebár már elvi szinten is lehetetlen – hiszen még ha el is tudok határolódni egykori önmagamtól, akkor is egy meghatározott nézőpontból teszem ezt. Önmagam számára mindig is rejtély maradok. – De az akarat fenoménjét magát megvizsgálva akkor is korlátokba ütközünk, ha mindettől eltekintünk. Ha ugyanis közelebbről megnézzük, az akarat már csak azért sem lehet teljesen szabad, mert alanyán kívül még további helyiértékekkel is rendelkezik, melyek sohasem maradhatnak betöltetlenül: egyrészt, hogy akarat egyáltalán legyen, valamire feltétlenül irányulnia kell, másrészt – és ez a lényegesebb – nevezett irányultság valamilyen többé-kevésbé konkrét kezdeti igényből indul ki, ami eleve behatárolja a döntés alternatíváit.
Bőven van tehát okunk kételkedni abban, hogy akaratunk valóban a miénk lenne, és hogy valóban szabad; ilyen értelemben nevetséges módon igaznak bizonyul az a fatalista szólam, hogy sorsunk előre meg van írva. Mindebből még valamiféle vigaszt is meríthetnek azok, akiknek gondot okoz, hogy szembenézzenek rossz döntéseikkel – de ez a nagyon homályos, kétes és lényegében semmitmondó "tanulság" az egyetlen, amit a fentiekből levonhatunk. Mert bizony kétes: ugyanis, bár testiségünk révén sok tekintetben kötnek bennünket a természeti-fizikai törvények, mégis nagyon merész dolog lenne azt állítani, hogy teljes mértékben ezektől függnénk – ugyanis magas fokon rendelkezünk valamivel, amit úgy hívnak, öntudat. Ez ugyan, mint említettem, sohasem lehet tökéletes tudás, de valamilyen fokon – legyen az mégoly csekély is – mindenképpen függetlenít bennünket mindenkori meghatározottságainktól, ez pedig több mint elég, hogy az egyébként mechanikus képlet törékeny egyensúlyát felborítsa. Ha olyan lehetőséget is választhatok, ami adottságaimba nincsen eleve belekódolva, akkor a velem kapcsolatban álló dolgok rendjét, és ezáltal közvetve az egész "rendszert" befolyásolom, ily módon nyitott folyamatot hozva létre, kiszámíthatatlan lehetőségekkel.
De még ha elméleti szinten nem is lehetünk tökételesen biztosak ebben, a hétköznapi tapasztalat mindenképpen erősíti a feltevést. Mint említettem, saját korlátozottságunk a mindennapok során csak kivételes esetekben és (szükségképpen) részlegesen tudatosul bennünk, jellemzően és többnyire azért mégiscsak szabadnak érzékeljük magunkat; erről tanúskodik megannyi hétköznapi nyűglődésünk néha a legjelentéktelenebb döntés kapcsán is. Helyesebben szólva nem is annyira szabadnak, mint – magára hagyottnak. Sokszor ugyanis nem a lehetőséget, hanem a felelősséget látjuk magunk előtt, ha saját kútfőből kell merítenünk, amelyet fel kell vállalnunk; az önmagunkkal szembeni felelősség pedig olyannyira terhesnek bizonyul, hogy ha lehet, le is mondunk róla valaki/valami más javára. Kierkegaard szavaival élve: szabad mivoltunk szorongásban tart bennünket, mivel állandóan jelen a van a rossz döntés, a "bűn" lehetősége. A huszadik század irodalmában is számos gondolkodó figyelt fel erre az abszurd, ámde húsbavágóan valós jelenségre: Camus Bukásának főhőse nem véletlenül mondja, hogy a szabadság valójában rendkívül veszélyes dolog, hiszen nem kevesebbet jelent, mint hogy egyedül kell szembenéznünk az "ítélőszékkel", vagyis saját magunkkal (mellesleg több mint valószínű, hogy Kafka Per című regényének Josef K-ját is ez az "ítélőszék" fogja perbe); Borges egyik elbeszélésének, A babilóniai sorsjátéknak főhőse arról mesél, hogy hazájának polgárai minden döntésük helyett sorsot vetnek, a kánaán pedig az lenne számukra, ha életük minden pillanatáról így "dönthetnének" – de ez sajnos lehetetlen, hiszen bármely két egymást követő sorshúzás között kell, hogy maradjon némi idő, amit saját erőből kell kitöltsenek. Végül, de nem utolsó sorban szerintem legfőképpen a szabadság miatti szorongás lélektanát demonstrálja Köves Gyuri holokauszt-járása is Kertész Imre Sorstalanságában: a fiú már-már tudathasadásos módon, mégis félelmetes következetességgel egyfelől tisztában van azzal, hogy életünk menetét semmiféle szükségszerűen bekövetkező sors nem határozza meg (erre utal többek között az általa elmesélt példázat is az elcserélt zsidó gyerekről), másfelől pedig tudatosan elfogadja azt a sorsot, amit kijelöltek számára és mélységesen megveti azokat, akik utólag úgy tekintik, mintha nem így tettek volna.
Ahogy én látom, ez az általa elítélt, tisztességtelen hozzáállás manapság is könnyen tettenérhető minálunk – ezt jól példázza a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, ami a jelenlegi kormány eddigi intézkedései közül az egyik személyes kedvencem. Ez az érdekes irat minden további nélkül egybemossa az elmúlt húsz év kormányait egymással és az előző rendszerrel is: „A XXI. század elsô évtizedének végén, negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét.” Tehát eddig nem mi rendelkeztünk, az eddigi kormánypártokra nem mi szavaztunk, átvertek minket, így a felelősség csak mostantól a miénk, de ez könnyű teher, hiszen jó kezekbe adtuk a hatalmat. (Itt említés sem esik az 1998-tól 2002-ig tartó Fidesz-éráról, nyilván azért, mert a kétharmados többség akkor nem volt adott számukra, nem módosíthattak alkotmányt, tehát akkori intézkedéseikért nem is vállalhatnak felelősséget teljes mértékben. Csakhogy ha ez igaz lenne, úgy az elmúlt nyolc év kormányait éppígy nem lehetne felelősségre vonni, mivel ekkora hatalmuk nekik sem volt – azt állítani pedig, hogy az 1989-es alkotmánymódosítás teljesen az ő szájízük szerinti lett volna, finoman szólva is túl nagyvonalú lenne. Akárcsak az egész nyilatkozat.) Nem először halljuk ezt, és valószínűleg nem is utoljára; hatalomváltás (helyesebben: hatalmas-váltás) idején számtalanszor fogják még azt ígérni, hogy megszabadítanak bennünket az élősködőktől, és számtalanszor fognak nekünk (vagy inkább mi magunk önmagunknak) azzal hízelegni, hogy most döntöttünk először igazán, és hogy milyen jól is döntöttünk…!
Úgy látszik, végül mégiscsak idekívánkozik egy (2006 ősz[öd]i) Esterházy-idézet: „A politikai elit nem a Holdról jön. Hiába kapálódzunk, az is mi vagyunk. Mert minden mi vagyunk, és nincsen valami nívós tartalék, amit most a cilinderből előkaphatnánk.” Remélhetőleg mindig lesz valaki, aki ezt kész a fejünkhöz vágni. Ki tudja, egyszer talán még tudomásul is vesszük.
