A sírásó remeteként ült a fakeresztek ködös rengetegében.
Afféle magányos... cél nélküli "RobinHoodként".
Magánya, hogy megszűnni látszik a koporsós temetés.
A technológia kifinomult ma, csak urnákat kell polcra
helyezni, pázsitra hamvakat szórni. Az ásás izgalma, a vele járó verejték, a
büszkeség, az előítélet és köpködés, hogy jó embert vagy rossz embert temetünk,
az izgalom a múlté, elveszik az időben.
Mit lehet tenni... ebben a nyomasztó helyzetben?
Felkereste kedvenc sírhelyét.
Szaporán ásni kezdett. Felfeszítette a koporsót.
Belőle a csontokat kihajigálta. Egyet belőle... a koponyát
magához vette. A földre helyezte, majd a fociban jól ismert
büntető tizenegyest rúgott bele. A koponya elszáguldott a
ködben, s valahol egy kövön porrá tört.
Elalélt, mint a drogos az aranylövés közeli élményben.
Leült egy buckára, cigarettát gyújtott.
Szemei fennakadtak. Orgazmusa volt.
Szemei fennakadtak. Orgazmusa volt.
Kicsit később…
a többi csontot stílusosan beleszórta- visszahelyezte
a koporsóba. Jöhetett az ősi mesterség, a föld szórása, újratemetés.
Ki tudja mennyi időre.
Ki tudja mennyi időre.
Hobbi szinten végtelenített exhumálás.
Őszintén, és együttérzően sajnálom.
