Üdvözlet mindenkinek, ismét őrségváltás itt a feketelovag blogon.
A nyári időszakhoz hasonlóan, ismét a gyengébbik nem képviselteti magát személyemben.

Van mit szemlélni, a hozzám érkezett téma ajánlatok alapján ismét újabb sereget verbuválhatunk adoniszokból és amazonokból. Igyekszem minden felkérésnek eleget tenni.

Legjobb, ha talán a digitális nyilvánosság, trend oldaláról kezdem el a problémát. Kikerülhetetlen.

Az oldal amivel foglalkozom: excsajok.net. Ezt sajnos nem tudom úgy megtenni, hogy ne menjek vissza Ádámhoz és Évához.

A nyilvánosság előtt leginkább a nyilvántartás volt a fejlettebb. Az Ókori Egyiptomra kell, hogy gondoljunk. Ennek pusztán gazdasági okai voltak, második szinten helyezkedett el az információ nyilvánossága, papiruszok és vésett táblák világa. A szenzitív adatokat, mint valakinek a szexuális hajlamát, politikai meggyőződését nem vagy jellemvonások mentén lehetett kikövetkeztetni (homályosan sokszor félreérthetően), egyszóval szemérmesség jellemezte a rendszert.

Az irodalom esetében több évszázaddal számolunk, mire különböző énekekben, pajkos dalokban megjelentek a szexuális utalások az obszcenitás. Magyarországon leginkább a Régi magyar irodalom kutatói foglalkoznak ezzel a történettel, felkarolva mondjuk az 1600-as évektől. Az entellektüel irodalom, illetve a nyelvfejlesztés elszánt harcosai (Kölcsey, Kazinczy, Vörösmarty stb.) illetve kőműves páholyok értelmiségi körei, egyre inkább elnyomták ezt a fajta kommunikációt - lévén, hogy a magyar nyelv ügye nem tűrt halasztást a reform korban (1800-as évek). Ebben az időszakban a tündér mitológiák szintjén inkább egzotikumként vizsgálták az obszcén irodalmat. Majdnem száz év telt el, mire gátlás nélkül az 1900-as évek elején Réthy László (írói néven Lőwy Árpád) papírra vetett ilyen kifejezést a verseiben, hogy: "pina". A Toldi pornográf átiratot szintén ettől a szerzőtől származtatják. Természetesen ebben az időben sem számított populáris irodalomnak.
 

A diktatúrák idején a pornográf/ obszcén irodalom erős elnyomás alatt már csaknem a szamizdat szintjén pince irodalomnak számított. Magyarország esetében a kommunizmus volt számottevő. Az individuum szexualitása, eltolódott kötelesség felé, elültette az érzést, hogy a kollektíva szintjén szégyen és gusztustalan dolog a szexről felszabadultan beszélni. A szexnek funkciója volt, az élvezetet, mint nyilvános beszédtémát száműzték.
A puha diktatúra utolsó 15- 20 évében, majdnem minden hatodik háztartásban ott lapult a szekrény aljában egy nyugat-német pornó újság, mint csempész árú. Nem is beszélve az első rossz minőségű német VHS pornókról, ahol a nők orgia hangjait is egy hamisan beszélő fiatal férfi narrátorozta. Megjelent a vágy... a szexuális magánéletre.
Megvillant a funkció (gyermeknemzés) nélküli esztétikus kép, érzékiség. 
Az állampárttól korábban féltek az emberek, hiszen az állampárt a nyilvántartás módszerét is alkalmazta, akár büntetéshez, akár beszervezéshez, zsaroláshoz. A jelentékeny méretű generációk legbelül lázadtak a nyilvántartás ellen, és egyre inkább magánéletre vágytak. Fiatalság mint a 70-es évektől a rendszerváltásig, nagyjából a húszan évestől a negyven évesig bezárólag.

Azt viszont nem gondoltuk volna, még a legmerészebb álmainkban sem, hogy az egész folyamat végső soron ellenkezőleg fog elsülni. Vagyis a rendszerváltással megszűntek a pártállami nyilvántartások, ezzel szemben ma az emberek saját maguktól - önként vállalva
hoznak létre nyilvántartásokat a magánéletükről: iwiw, facebook, netlog, twitter egyéb közösségi portálokon stb... megkönnyítve ezzel egyébként a rendőrség, a nemzetbiztonsági szervek, munkaadók kutató tevékenységét. Paradoxon, hogy amitől korábban rettegtünk az ma természetes, sőt az elfogadott megismerés eszköze lett.
 

Még tovább gondolva, aki ilyen portálon túl közlékeny az is fontos információ, és aki egyik portálon sincs az is információ. A nem kommunikáció is kommunikáció, és ezt ma már eszközként használják a HR és PR ügynökségek is. Bár pártállamtól rettegnünk nem kell, de a HR cég, a főnökünk, a rendőrség és egyéb hivatalok könnyedén elemezhetnek bennünket úgy, hogy nem tudunk róla és ami még ennél félelmetesebb: mi magunk kérés nélkül járultunk ehhez hozzá.

Így történhet az is, hogy az információ bosszúállás szinonimájává is válhat (excsajok.net): hogy bizalmas információkat az érintett személy engedélye nélkül, akarata ellenére közlünk, hozunk nyilvánosságra ezzel esetlegesen ellehetetlenítve, megszégyenítve a másikat. Az egész egy hibás ideológiából származik: ez pedig megint, a liberális szemléletből ered.

Minden nyilvános, amit törvény nem tilt.

Azonban a törvényt még senki nem vette górcső alá, hogy jól működik-e, illetve igazságos-e. Nagyon érzékeny terület ez. Mert, ha leengedjük az első sorompót az információ áramlás területén, az egész egy végeláthatatlan folyamattá válhat és félő, hogy később újabb sorompókat kell leengedi, mely előbb- utóbb frontálisan ütközne a demokrácia intézményével. Magyarország, pedig jelen állapotában retteg attól, hogy nyilvánosság tekintetében darázsfészekbe nyúljon szabályozásban, részben azért mert inkompatibilissé válhat az Unio szabályozással szemben. Másrészt olyan kapukat nyithat meg felháborodás által, hogy az belpolitikai feszültséget is indukálhat.
Komoly szakértelem és kidolgozottság kell a törvények finomításához.

Ha már mégis az önkéntes nyilvántartást vállaltuk. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Kizárólag önvizsgálattal és neveléssel lehet valamit elérni. Szemérmesség helyett, a körültekintésre kell helyezni a hangsúlyt.
Az önvizsgálatot a szülőknek kell elvégezniük - sok esetben ők is portálokon szerepelnek - az Internet használat tudatossága mellett, el kell fogadni, hogy a gyermekeknek már digitális jelenlétük is van. És a gyermekek digitális jelenléte odafigyelést igényel, fel kell tennünk a kérdést a jövőben:

"ebben a világban mindent megtettem-e, hogy a gyermekemnek ne kelljen ideje korán digitális stigmákat hordania?"

Tisztázni kell:

"ma a lányokról nem csak szép emlékek tartósítása céljából készülnek kompromittáló fotók, hanem legrosszabb esetben az idegen/arctalan digitális kollektíva szórakoztatására is"

Ez sajnos minősíti azokat a lányokat is "intelligencia" kvalitásban, akik ilyen helyzetbe kerültek (excsajok.net). Kifogásolható a tudásuk a nyilvánosság működéséről, illetve a szülői nevelést is jellemzi. Felelőtlen, és nem túl tartalmas életekre vall. Ugyanakkor sajnálatra méltó, és megalázó. Noha azért minősíti azokat a fiúkat is, akik ehhez mind hozzájárulnak, mint szerkesztés és fogyasztás terén. Ha majd eljön az idő... ők örülni fognak, ha a saját lányuk ilyen pornográf oldalon virít? Nyilván ezt már most előre kikérik maguknak. Azonban fiúk, jövendőbeli apukák! Majd ne felejtsetek el nevelni is! Fontos!

Itt most leteszem a pontot.
Következő cikkemben folytatom:
Konzervatív vagy modern nevelés?

Dr. Nagy Brigitta
szociológus
 

Szakálos Dénes László írása 2008 (c)

A Mozgó Világ története és jelene

 folyt.köv

"Fiam az emberek azért nem értenek meg téged,
mert túl elvont vagy és igényes" 

Idézet Prof. Dr. Nagy Alajos művészettörténésztől,
az előadást megszakító szünetben.

Majd lesöprögette a szája szélét, a morzsát az akciós péksütitől, amit a tavalyi döbbenetből is megismert fakó kávépecsétes szalvétából csomagolt ki. A következő előadást, negyed órával előbb fejezte be... maga mögött hagyva vetítést, fóliákat, Rákosi relikvia bőrtáskát, köszönés nélkül határozott léptekkel a mellékhelyiség felé igyekezett. Csak úgy röpült a tatabányai megzöldült Turul.

Furcsa helyzet. A kiváltságos lottó nyertesek ráförmednek a pórnépre.
 

"Ti nem tudtok játszani, pedig csak szelvény kell hozzá és szerencse."
 

A szelvény és a szerencse elfogadható érvelés, azonban a szerencsét az segíti elő hány szelvényünk és mezőnk van kitöltve, azaz minél több kombinációt játszunk meg, annál esélyesebbek leszünk. A szerencse mindenkinek jár. De nem mindegy, hogy egyetlen szelvénnyel vagy egy zsáknyival játszunk - egyenrangúság a szerencse ügyében kizárt. 
Magyarországon a demokrácia is így üzemel. Minél többet aprít a tejbe a magyar, annál fontosabb a demokrácia. Mihelyt rosszabbul megy, már a szomszéd tejét figyeli, megszűnik demokratának lenni. 
Ne jellemezzük megint csak. Régi nóta, refrén, reflex.

Ez egy furcsa öltöny, egyik fele SS egyenruha másik fele ÁVÓS tiszt.
Benne az emberke kólát iszik.

Az étteremben azt láthatjuk, a malac szája citrommal van betömve.
Itt az Alkotmánybíróságé a hírek szerint naranccsal lesz. 
Mit kellene tennem? Sajnálkoznom? A lottó nyertesei - akik az előző rendszerben is azok voltak - fel van háborodva:

"Ez így nem demokrácia!"

Logikusan megfordítva értelmezésük szerint: "ez diktatúra". Elszomorít, hogy micsoda képzavar van a politikai berendezkedések terén.
Ha elfogadjuk azt: "ez már diktatúra", akkor a logika szerint:
"eddig még demokrácia volt".
 

Próbálom szemlélni, keresni, hol volt eddig demokrácia, de csak a lottó nyerteseket láttam ügyeiket rendezni mással nem törődve.

A képzavar nem csak azért pikáns, mert dinasztiás lottó nyertesek hivatkoznak a demokráciára. Hanem azért, mert meghamisítja a demokrácia fogalmát, marxista ízt ad neki. Savanyú- édes párosítás (kínai recept), hogy a lottó nyertesek marxista ideák közepette diktatúrában tanultak, éltek. Ma versenyről, szabad piacról, és demokráciáról papolnak. Igen láttuk a "versenyt": mi voltunk a Safety Car, nem mögöttünk inkább előttünk gurult az összes versenyző. Ha ez volt a demokrácia kedves elvtársak...
 

Akkor nyugalom, mindenki dőljön hátra, lazuljon el... mert a diktatúra ehhez képest felüdülés lesz.

Akinek van egy porszemnyi esze, és logikája. Már tudja, hogy ezzel a cikkel nem a kormányt dicsértem - távol álljon tőlem.
Ez csak logikai művelet volt.
 

1956?

"A kisboltokból álló hazai láncok a nyertesei, a multik pedig a vesztesei lesznek a válságadónak – derült ki az eddigi kormányzati tervekből. Három hipermarket és két diszkontlánc fizetheti be a kormány által kért 30 milliárdos adó javát, ezen belül a Tesco egymaga közel a felét. Tesco, Spar, Auchan, Lidl, Penny Market - azok az áruházláncok, amelyek vezetői nem teljesen őszinte mosollyal várják az idei karácsonyi vevőhajrát a kormányzati tervek miatt. Ahhoz is jócskán neki kell gyürkőzniük, hogy az elkövetkező években egyáltalán nullszaldósok legyenek a piacon."

Népszabadság online 2010 október 16.
 

-------------------------------------------------------------------------

"- El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni,
kérem szépen! Tessék! Lehet menni! -"

Gyurcsány Ferenc 2006 június 15.
Országos Érdekegyeztető Tanács Ülése

-------------------------------------------------------------------------

Egy perces néma gyász. Taknyos zsepi telebőgve.

Fekete Lovag Blog 2010 október 16.

Előrebocsátanám: akik úgy jutottak el ide, hogy rágugliztak az azonos című Esterházy-kötetre, csalódni fognak, mert arról a könyvről a továbbiakban egy árva szót sem fogok ejteni. (Bevallom, ez idáig nem is olvastam.) Arról viszont annál többet, amit ez a cím (akár) önmagában (is) jelent(het): a szabadság mint olyan problematikájával, némi kitekintéssel annak jelenkori vonatkozásaira. A szót elsősorban nem hétköznapi vagy politikai vetületében szeretném szemügyre venni, hanem annak tekintetében, hogy léttani értelemben lehetséges-e egyáltalán a szabadság mint olyan, és ha igen, mit is jelent tulajdonképpen.

Ha ilyen értelemben és tiszta formájában vesszük, a szabadság lényegét tekintve azt jelenti: tetteimet nem köti semmi, ha akarom, de csakis akkor, bármit megtehetek, és nincsen semmilyen természeti vagy másféle törvény, ami megakadályozhatna benne. Hogy az ember ilyen értelemben szabad lenne, hétköznapi ésszel ugyan őrültségnek tűnik, hiszen vannak ugyebár bizonyos határai, amelyeket akárhogy is szeretne, sosem fog átlépni, mindenekelőtt testi valója, születése és halála - ez bizonyos értelemben még akkor is belátható, ha valamiféle spiritualizmus híveiként hiszünk a "lélek" halhatatlanságában. Mégis, már számos komolyan veendő filozófus (pl. Fichte, Schelling) foglalkozott azzal gondolattal, hogy voltaképpen maga a szubjektum hozza létre határait – tudattalanul –, hogy formát adjon saját szabad akaratának, ami különben parttalan és cél nélküli lenne. Hasonló szemléletért nem is kell a "háj kálcsörig" mennünk, elég az utóbbi évek popkultúrájának olyan őrületeire gondolni, mint például a Mátrix-filmek: amit környező valóságnak hiszünk, az pusztán az agyunk becsapása, és csak rajtunk múlik, felül tudunk-e emelkedni rajta. Csakhogy ez az elgondolás még annál is sokkal meredekebb, mint amilyennek első látásra tűnik; ugyanis ha ÉN tökételesen szabad vagyok, akkor senki más nem lehet az, mert mindenben az ÉN akaratom érvényesül. Így ezzel nem kevesebbet állítok, mint hogy én vagyok Isten, eddig pedig nemigen merészkedik senki, leszámítva az elmegyógyintézetek ügyfélkörének egyes tagjait.

Mindenképpen ésszerűbbnek és a mindennapi teendők tekintetében praktikusabbnak tűnik, ha egy valamelyest szerényebb szabadságfogalmat veszünk alapul a magunk számára: nevezetesen azt a definíciót, miszerint a szabadság a mindenkori lehetőségek közötti szabad választást jelenti. Vagyis: nem kényszerít semmi, hogy életutamat valamiféle külső tényezők által meghatározott "program" szerint járjam, a döntéseim bizonyos tekintetben, legalábbis a mindenkori aktuális lehetőségeken belül feltétlenül az én akaratom szerint alakulnak. Ez a szemlélet már sokkal közelebb áll a hétköznapok életviteléhez, legalábbis a legtöbben ilyen értelemben szabad embernek tekintik magukat, és nem mellesleg erre épül az igazságszolgáltatás is. A gondolat lényegében az emberi cselekvések és az egyéb (természeti/fizikai) oksági folyamatok közötti különbségtételen alapul: azt jobbára elismerjük, hogy az anyagi világ szigorú és megváltoztathatatlan törvények szerint működik, de a magunk tudatát hajlamosak vagyunk e törvények hatályán kívül helyezni. A gravitáció révén az alma Newton fejére pottyan, de csak akkor, ha Newtonnak éppen akkor kedve szottyan az almafa alatt sétálgatni. Ahhoz, hogy az alma épp akkor engedjen a nehézkedési erőnek, különféle okok – az alma érési folyamata, az őszi időjárás, stb. – vezettek, amelyek szintén további okokra vezethetők vissza, és így tovább az ősokig vagy a végtelenségig. E folyamatot nem befolyásolták döntések (hacsak egy bizonyos kezdeti döntés nem, de ez már egy másik kérdés), csupán előre meghatározott törvények, amelyek a történések minden összetevőjét egy meghatározott pályán, meghatározott ritmusban vezérlik. Végső soron, bármely pillanatban is vennénk szemügyre a világban zajló folyamatok keresztmetszetét, azt látnánk, hogy minden tényező meghatározott minőségi és mennyiségi jellemzőkkel, adott helyzeti és/vagy mozgási energiával rendelkezik, akárcsak egy óramű belsejében. Persze mindent átlátni a legapróbb összetevőkig lehetetlen, ezért kénytelenek vagyunk bizonyos eseteket praktikusan véletlennek nevezni; de a véletlen valójában fel nem ismert szükségszerűség. Azazhogy lenne, ha nem lenne az ember (például a séta mellett vagy ellen döntő Newton) a maga híres-hírhedt szabad akaratával, amellyel ezt az egész képletet megváltoztatja, szüntelenül saját szándékai szerint módosítva annak összetevőit és ezzel váratlan utakra térítve az események folyamát.

De felmerül a kérdés: mennyiben indokolt egy ilyen megkülönböztetés? Nem nagyképűség-e részünkről, ha magunkat mint a teremtés koronáit önkényesen külön világnak tekintjük, amelyre külön szabály érvényes, nevezetesen, hogy nincs szabály? Hiszen génjeink, neveltetésünk, észlelésünk, aktuális társadalmi-nyelvi környezetünk mind-mind eleve megszabják, milyen utakon járjunk. Hölderlin például egyik töredékében egyenesen odáig merészkedik, hogy azt állítsa: a lehetőségek is ugyanúgy szükségszerűnek tekintendők, mint a valóságos tárgyakról való képzeteink, mivel a lehetséges dolgok képzete is csupán egy megelőző tudat már meglévő képzeteiből építkezhet – magyarán: nincs új a nap alatt. Azt pedig legkésőbb a pszichoanalízis létrejötte óta bizonyosan tudjuk, hogy tetteinket korántsem csupán tudott szándékaink határozzák meg, hanem legalább ennyire tudatalattink is, ennek működését viszont akaratunktól független, ösztönszerű igényeink teljesülésének mértéke és mikéntje szabja meg. Adorno és Horkheimer mutatott rá, hogy a tudás mint olyan, amelyet hagyományosan, kiváltképp pedig a felvilágosodás korában az ösztönök, a természeti meghatározottság alóli felszabadulás legfőbb eszközének tekintettek, tulajdonképpen a valóság feletti hatalom megszerzésének útja, a hatalomhoz jutás vágya pedig nem másra, mint az önfenntartás legősibb ösztönére vezethető vissza – arról nem is beszélve, hogy maga a tudás pont tökéletes kiépülése révén végül szintén az elme börtönévé válik, amennyiben univerzális nyelvként a szubjektumot minden egyéni döntés alól felmenti. A korlátozások számát a mindenkori hatalmi rendszer propagandája is gyarapítja, amelyet minden lehetséges módon igyekszik eljuttatni "alattvalóihoz", hogy azok külső kényszer nélkül, önkorlátozás révén "álljanak be a sorba"; amint Foucault írja: a lélek a test börtöne (nem pedig fordítva). Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy idővel, valamiféle terápia vagy fejlettebb önszemlélet segítségével megszabadulhatnánk összes korlátainktól, hiszen ez az önmagunktól való teljes függetlenedést jelentené, ami ugyebár már elvi szinten is lehetetlen – hiszen még ha el is tudok határolódni egykori önmagamtól, akkor is egy meghatározott nézőpontból teszem ezt. Önmagam számára mindig is rejtély maradok. – De az akarat fenoménjét magát megvizsgálva akkor is korlátokba ütközünk, ha mindettől eltekintünk. Ha ugyanis közelebbről megnézzük, az akarat már csak azért sem lehet teljesen szabad, mert alanyán kívül még további helyiértékekkel is rendelkezik, melyek sohasem maradhatnak betöltetlenül: egyrészt, hogy akarat egyáltalán legyen, valamire feltétlenül irányulnia kell, másrészt – és ez a lényegesebb – nevezett irányultság valamilyen többé-kevésbé konkrét kezdeti igényből indul ki, ami eleve behatárolja a döntés alternatíváit.

Bőven van tehát okunk kételkedni abban, hogy akaratunk valóban a miénk lenne, és hogy valóban szabad; ilyen értelemben nevetséges módon igaznak bizonyul az a fatalista szólam, hogy sorsunk előre meg van írva. Mindebből még valamiféle vigaszt is meríthetnek azok, akiknek gondot okoz, hogy szembenézzenek rossz döntéseikkel – de ez a nagyon homályos, kétes és lényegében semmitmondó "tanulság" az egyetlen, amit a fentiekből levonhatunk. Mert bizony kétes: ugyanis, bár testiségünk révén sok tekintetben kötnek bennünket a természeti-fizikai törvények, mégis nagyon merész dolog lenne azt állítani, hogy teljes mértékben ezektől függnénk – ugyanis magas fokon rendelkezünk valamivel, amit úgy hívnak, öntudat. Ez ugyan, mint említettem, sohasem lehet tökéletes tudás, de valamilyen fokon – legyen az mégoly csekély is – mindenképpen függetlenít bennünket mindenkori meghatározottságainktól, ez pedig több mint elég, hogy az egyébként mechanikus képlet törékeny egyensúlyát felborítsa. Ha olyan lehetőséget is választhatok, ami adottságaimba nincsen eleve belekódolva, akkor a velem kapcsolatban álló dolgok rendjét, és ezáltal közvetve az egész "rendszert" befolyásolom, ily módon nyitott folyamatot hozva létre, kiszámíthatatlan lehetőségekkel.

De még ha elméleti szinten nem is lehetünk tökételesen biztosak ebben, a hétköznapi tapasztalat mindenképpen erősíti a feltevést. Mint említettem, saját korlátozottságunk a mindennapok során csak kivételes esetekben és (szükségképpen) részlegesen tudatosul bennünk, jellemzően és többnyire azért mégiscsak szabadnak érzékeljük magunkat; erről tanúskodik megannyi hétköznapi nyűglődésünk néha a legjelentéktelenebb döntés kapcsán is. Helyesebben szólva nem is annyira szabadnak, mint – magára hagyottnak. Sokszor ugyanis nem a lehetőséget, hanem a felelősséget látjuk magunk előtt, ha saját kútfőből kell merítenünk, amelyet fel kell vállalnunk; az önmagunkkal szembeni felelősség pedig olyannyira terhesnek bizonyul, hogy ha lehet, le is mondunk róla valaki/valami más javára. Kierkegaard szavaival élve: szabad mivoltunk szorongásban tart bennünket, mivel állandóan jelen a van a rossz döntés, a "bűn" lehetősége. A huszadik század irodalmában is számos gondolkodó figyelt fel erre az abszurd, ámde húsbavágóan valós jelenségre: Camus Bukásának főhőse nem véletlenül mondja, hogy a szabadság valójában rendkívül veszélyes dolog, hiszen nem kevesebbet jelent, mint hogy egyedül kell szembenéznünk az "ítélőszékkel", vagyis saját magunkkal (mellesleg több mint valószínű, hogy Kafka Per című regényének Josef K-ját is ez az "ítélőszék" fogja perbe); Borges egyik elbeszélésének, A babilóniai sorsjátéknak főhőse arról mesél, hogy hazájának polgárai minden döntésük helyett sorsot vetnek, a kánaán pedig az lenne számukra, ha életük minden pillanatáról így "dönthetnének" – de ez sajnos lehetetlen, hiszen bármely két egymást követő sorshúzás között kell, hogy maradjon némi idő, amit saját erőből kell kitöltsenek. Végül, de nem utolsó sorban szerintem legfőképpen a szabadság miatti szorongás lélektanát demonstrálja Köves Gyuri holokauszt-járása is Kertész Imre Sorstalanságában: a fiú már-már tudathasadásos módon, mégis félelmetes következetességgel egyfelől tisztában van azzal, hogy életünk menetét semmiféle szükségszerűen bekövetkező sors nem határozza meg (erre utal többek között az általa elmesélt példázat is az elcserélt zsidó gyerekről), másfelől pedig tudatosan elfogadja azt a sorsot, amit kijelöltek számára és mélységesen megveti azokat, akik utólag úgy tekintik, mintha nem így tettek volna.

Ahogy én látom, ez az általa elítélt, tisztességtelen hozzáállás manapság is könnyen tettenérhető minálunk – ezt jól példázza a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, ami a jelenlegi kormány eddigi intézkedései közül az egyik személyes kedvencem. Ez az érdekes irat minden további nélkül egybemossa az elmúlt húsz év kormányait egymással és az előző rendszerrel is: „A XXI. század elsô évtizedének végén, negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét.”  Tehát eddig nem mi rendelkeztünk, az eddigi kormánypártokra nem mi szavaztunk, átvertek minket, így a felelősség csak mostantól a miénk, de ez könnyű teher, hiszen jó kezekbe adtuk a hatalmat. (Itt említés sem esik az 1998-tól 2002-ig tartó Fidesz-éráról, nyilván azért, mert a kétharmados többség akkor nem volt adott számukra, nem módosíthattak alkotmányt, tehát akkori intézkedéseikért nem is vállalhatnak felelősséget teljes mértékben. Csakhogy ha ez igaz lenne, úgy az elmúlt nyolc év kormányait éppígy nem lehetne felelősségre vonni, mivel ekkora hatalmuk nekik sem volt – azt állítani pedig, hogy az 1989-es alkotmánymódosítás teljesen az ő szájízük szerinti lett volna, finoman szólva is túl nagyvonalú lenne. Akárcsak az egész nyilatkozat.) Nem először halljuk ezt, és valószínűleg nem is utoljára; hatalomváltás (helyesebben: hatalmas-váltás) idején számtalanszor fogják még azt ígérni, hogy megszabadítanak bennünket az élősködőktől, és számtalanszor fognak nekünk (vagy inkább mi magunk önmagunknak) azzal hízelegni, hogy most döntöttünk először igazán, és hogy milyen jól is döntöttünk…!

Úgy látszik, végül mégiscsak idekívánkozik egy (2006 ősz[öd]i) Esterházy-idézet: „A politikai elit nem a Holdról jön. Hiába kapálódzunk, az is mi vagyunk. Mert minden mi vagyunk, és nincsen valami nívós tartalék, amit most a cilinderből előkaphatnánk.” Remélhetőleg mindig lesz valaki, aki ezt kész a fejünkhöz vágni. Ki tudja, egyszer talán még tudomásul is vesszük.

Választás környékén illik állást foglalnunk. Úgy érzem. A korábbi bejegyzések, mondjuk egy éve azt mutatják, hogy a vörös oldalt kritizáltuk, kritizáltam. Mi sem ésszerűbb és bölcsebb  annál, itt a "narancs gőz" delíriumába, hogy most a narancsot piszkáljuk egy kicsit. Budapest esetében világos volt a helyzet: nyugalmazott Demszky tojást már csak serpenyőbe láthat, illetve civilként fogja lekötni a csontváz parti a szekrénybe. Egy figura kihúzva. Nagyjából ez játszik, az ország minden táján. Néhol tarkállik egy kis mszp, lmp, jobbik, de nem jelentős. Majdnem homogén narancsföld - más kérdés, hogy a magyar éghajlat csak csoffadt narancs érést hoz - ha metaforához tartjuk magunkat. Még nincs ok különösebb haragra, pesszimizmusra, hiszen tudjuk a jelen gazdasági helyzetben csaknem mindegy ki van hatalmon, legfeljebb erkölcsi és etikai vitáink lehetnek - félretéve a süket dumát: "fülke forradalom".
A "fülke forradalom" a következőt mutatja: a fásult emberek (és ez jelentős rész) el se mentek szavazni, van egy réteg aki szavazólapra péniszt rajzolt (vagy helyezett) - ebből tetemes rész elküldte a művet a napiszar.hu-nak, reggel jókat röhöghetünk, tojásrántotta és kávé- büfi közben, egy tetemes rész pedig a kaméleon stílusát tartja, csakúgy mint régen a Lenin kép helyére Jézus Krisztus képét akasztotta. Erkölcsileg ne jellemezzük. Egy kevésbé tetemes rész, pedig valódi észérveket vonultatott fel a szavazata mellett.
De mind közül a legszörnyűbb - jóllehet, hogy az önkormányzati választás nem túl népszerű - az a nihil és anyagfáradásos "nemtörődöm" állapot, amit szorgos munkával - 20 év politikájával sikerült elérni ebben az országban. Két jelentős véglet jelent meg: "leszarom a szavazást", "a szavazás buli". Mindkettő keserű szkepticizmussal van feltöltve. Az egyik már teljesen feladta: "minek, úgy sincs értelme", a másiknál legfeljebb gumikesztyűbe kell szavazatot számlálni, hogy ne kapjuk fertőzést a szavazólapról (tripper vagy széklet végett). Jó lesz erre odafigyelni. Kezd házibuli hangulat lenni.
A "nemtőrödömségnek" és a bulizásnak van egy közös pontja: a zsibbadás, amely sokak számára vonzó, mert sokkal inkább tudnak önző kicsinyességükkel- szenvedésükkel foglalkozni, meg a szomszéd tehenével. Elhiszem, hogy van igény erre. De akkor tegyenek szívességet ezek az emberek... amikor majd szidják a rendszert a környezetükbe... ne szóljanak egy szót se. Mert nincs hozzá joguk.

A reklámban jól ismert módszerrel pacskolják a fülüket: pa-pa-pa-pa. Egy szót se szóljanak. Nem háborodhatnak fel! Kuss a nevük!

Máskülönben, jelentős összefüggést látok színvonalban és magatartásban, Bikicsunáj és a politika között. A demokráciának, ami az előnye az egyben a hátránya is, nevezetesen az, hogy bárki választható, aki mondjuk nem tömeggyilkos és nem börtönben ül jó eséllyel megfelel, és villanyoszlopra ütlegelheti a fotóját, hogy képviselő legyen vagy polgármester. Épp ez tesz komolytalanná néhány fazont - sőt sokat - nem motivál a képviselet. Végtére is kit érdekel, hogy engem vagy Marika nénit elöntheti az árvíz, fő a kapcsolat és a haverok, és erre már minden képviselőséggel kísérletező kapott mintát az elődöktől az elmúlt 20 évben. Innen jön a cím és az összefüggés: ugródeszka. Botfülű Béla pontosan tudja, hogy az "eszterlánci cérna" dallal nem fog bejutni a megasztárba, de meg fogja próbálni. Miért? Mert képernyőre kerülhet, ahogy sok ember képviselőnek és polgármesternek is jelöltetheti magát. S bár nem jutott be a Botfülű Béla a megasztárba, de valamelyik barom meg fogja hívni haknira, és nem ingyen. Bár Alajos bácsi nem lett képviselő, de jókat piál és bratyizik, és keveri a kulát a többi bejutott képviselővel testületen kívül. Ez ma Magyarország.

És, hogy aktuális legyek! Ha fontos lett volna az emberek képviselete, akkor biztonságilag aggályos vörösiszap biznisz, nem kapott volna engedélyt. Már megint valakinek haverjai voltak, jó időben, jó helyen. Senki ne mondja, hogy nagy esőzéseknél senki nem tudta, hogy az adott tárolás- technika kockázatot is jelenthet.

Hogy is szólt régen a reklám?

"Haverok, buli, hanta"