Ököl a szürkeségből

A hallgatás völgyében járok.
Régi tapaszokkal a számon.
Láncra vert kóbor vágyakon.
Gyűlölt magányos ormokon.
Vágtatok egy gebedt lovon.

Sisakom a kezeim takarása.
Könnyek a szemem vaksága.
És az embernek nincs társa.
Én vagyok mindenki cellája.
Az öngyötrő álmok hóhérja.

Egy ököl a szürkeségből.
Törvényt hoz odafentről.
Szerelmet áld a pénzből.
S, akinek nem jut ebből.
Azt elragadják a ködből.

Fukar gépek járnak- kelnek.
Érmére éhesen kerregnek.
Szponzorai boldogok lesznek.
Indulnak az érdekféltések..
Az elmélet fái partot érnek.

Egyétek a hamburgert ez a testem. 
Igyátok ezt a kólát ez az én vérem.
Majd fizet a Júdás az asztalvégen.
Ahol sportkocsit veszel ott él Isten...
Minek a Biblia, ha lehet jó ügyvéded?

Az álmok durva pilléi fedik hazámat.
Ígéretek nyögnek új hazug vádakat.
Véres díszmagyarban járjuk utunkat.
Hol szégyen öli meg a Himnuszunkat.
Hogy sakálok nyomják el a hangunkat.

Itt ma már Cowboy kalapok a felhők.
Szellemvasutat építenek a felmenők.
Ott már nem a szeretteid a szereplők.
Új magyar üzletek árjai a köszöntők.
Napszemüveg mögé állt a jövendőnk.

Ásításom a messzi néma kiáltásom.
Másoknak köszönöm a fáradságom.
Megszületni akarok, ez itt a halálom.
Én a Lelkem kuszaságába bujdosom.
S még mindig a Demokráciát várom.

Az Istennel akarom rendezni a cehhet.
Elszámolni minden egyszeri tettemet.
Beszámolva a gazt, és dicső terheimet.
Másoknak kiosztott színes vétkeimet.
S mindezekről áfás számlát kérek.

Szakálos Dénes László írása (c) 2004 november

Szakálos Dénes László írása (c) 2010 április

A konvergencia trend és a hermeneutikai kör 
 

    Hans-Georg Gadamer az értelmezés aktusaként gondolta el a hermeneutikai kör térbeli és időbeli struktúráját. A teljes valóságot soha sem ismerhetjük meg, mindig csak a részből az egészre tudunk következtetni. A teljes kör vagyis a valóság teljes és tiszta megismerése elérhetetlen állapot. Az elmélet jól alkalmazható a tranzaktív média valóság bemutatása terén. Beépíthető kritikaként kezelhetjük a  „fokalizátor” fogalmát és (Mieke Bal munkássága meglehetősen részletes) narratív tulajdonságot. Ugyanis médiumnál és jelentős dilemmaként kell értékelni a ki lát?(illetve ki láttat?) kérdés kritikáját.

Összefoglalva: a kamera objektív a valóság egy részére vetül, de annak értelmezést jelentősen befolyásolja a tranzaktív analóg média apparátusának rutinja, s ha azt tevékenységre bontom: szakemberek és újságírók láttatnak valamit a valóságból, maguk is fokalizátorai (szemlélői)  a valóság részének. Hogy milyen módon láttatnak az újságírók a valóságból részeket, nagymértékben befolyásolja az adott médiaorgánum tematizáltsága illetve részben szakmai –etikai kérdések is felvetődhetnek. A törvények és szabályozások többnyire a professzionális analóg tranzaktív médiumoktól objektivitást várnak el, azonban túlságosan szubjektív mezőbe terelődik a probléma.

Ha az újságírói szakmai rutin- etika kielégítő, akkor sem képez kivételt: a teljes valóság tiszta megismerése (vagyis objektivitás kizárva) elérhetetlen állapot. Míg objektivitást várunk el a rendszertől, megfeledkezünk arról, hogy az újságírónak is mozognak referenciák a fejében, melyek alapvetően befolyásolhatják a látásmódját. Természetes, hogy az újságíró megpróbálja magában redukálni a nem tudást a tévképzeteket, de a folyamat végtelen és önmagába fordul, tehát elérhetetlen tudásról és objektivitásról van szó.

Gadamer nem ismerhette meg a konvergencia trend jelenségét. Mely alapvetően az elkövetkező évtizedek meghatározó valóság értelmezése lesz. De élni kívánok a kísérlettel a posztumusz szintjén. A konvergencia trend lényege a médiumok egymásra fordíthatósága, vagy is az ember az inkompatibilitások felszámolására törekszik. Ennek gyakorlati példája az Internet és a mobiltelefon kapcsolata. Egyre inkább összefonódik a kettő (bővebben lásd: Jelenségek és kérdések fejezet - konvergencia trend). Az analóg adathordozó felszámolódik, átalakul az eredetiség fogalma is. Valójában egyik sem. Az analóg tranzaktív kommunikáció és a konvergencia trend a következő modelleket biztosítják: Mi jelent ez? Amíg az első modellnél, a médián keresztül (nyomtatott, elektronikus sajtó) kaptunk a valóságból, részletet – természetesen újságíró rutin szerint tematizálva, ezért tekintjük csak a valóság részének. Addig a második modellnél a civil technológia forradalmát láthatjuk, ügyek sokasága, ahová a média mintavételi eszköze már nem fér be. Gyakorlati példa: bizonyos konfliktusok esetén, a híradó operatőre nem fér el a helyszínen. Mi történik tehát? Jön a civil a hordozható mini notebookjával, webkamerájával, vagy épp a zsebében meglapuló intelligens mobiltelefonjával és a valóság közelébe férkőzik, majd azt az Interneten közzé teszi (pl. londoni metró merénylet civil felvételei, Husszein kivégzése, kínai élelmiszer botrány stb).

Mi következik ebből? A valóság értelmezése a korábbiakhoz képest jelentősen tágul. Tegyünk hozzá kritikát is! A megrendezettség, manipuláció veszélye fennáll. Illetve egyéb veszélyeket is rejthet magában, mint: a média vagy a hatalom megkérdőjelezhetőségét, ha civil forrásokról bebizonyosodnak, hogy igazabbak, mint a tömegkommunikációs hagyomány által vetített valóság. S tegyük hozzá a teljes valóságkört, sosem fogjuk megismerni, lehetetlen. De úgy tűnhet, hogy tágulni fog az értelmezési tartomány, illetve nem mindegy, hogy egy vagy több komponensből következtetünk- e a valóságra. Az is ismert probléma, hogy túl sok lesz a laikus tartalomképző, és professzionális tartalomképzők a kritikusok szerepébe kerülhetnek. Illetve műfajok fognak összeolvadni, és deformálódhatnak az újságírói műfajok is.

A konvergencia trend modelljében jelentősen megnövekszik a fokalizátorok száma. De a fokalizátorok egyénenként rendelkeznek- e a részletes megismerés eszközeivel? S be kell hogy lássuk, ezek a technikai eszközök pont olyan korlátoltak, mint maga az ember. 
Ha pedig korlátolt eszközökkel mintavételezünk? Akkor hogyan tudnánk a részekből a pontos egészre következtetni?

A mintavétel csak a lét bizonyos jelenségeire utalhat, de sosem fog a létezőre… vagyis a probléma marad (Heidegger dilemma is). A megismerés megosztott uralásáról esik szó a konvergencia trend esetén, de nem eshet szó annak széles spektrumú megnyitásáról, plurális elvonatkoztatásáról. Benne részletesebben ismerhetjük meg az okságokat. De a probléma marad: attól hogy fény derül a hatalom dezinformálására, attól még a dezinformálás fogalma és lehetősége nem fog megsemmisülni. De mi lenne a cél? Kevésbé a technika, mint inkább az eredendőség kutatása. A jelenségek originális okságainak kutatása. A civil technológia ma még nem mutat olyan szervezettséget, mint a professzionális média. 
 

Papp Zsolt László ötlete alapján a szöveget
írta Szakálos Dénes László 1997 (c)
Artisjus 2001

A taj szám…  

Tajfun és Tajparaszt a tutajukon a tajga felé tajókáztak.
Gyönyörködtek a tajban és Danin tajfölt tajszoltak.
Ekkor jött a nagy taj…
Egy hatajmas nagy vízi taj. Aki meg akarta tajálni őket.
Tajfun és Tajparaszt betajtak, azon tajakodtak el kellene tajakozni.
De ekkor Tajfun elővette tavalyi taj számát,
és azt mondta RA- TA-TA-TAJ.
A nagy TAJ elkerülte őket, és ők tovább tajókáztak.
Elérkeztek Tajföldre, ahol a király tejbe- tajba fürösztötte őket.
Miután tajas lett a pofatacskójuk…
Megtöltötték a hánytájat…
Elbúcsúztak a minden bájjal megkent királytól.
És tutajoztak tovább a tajga felé.
De útjukat állta egy szőrös nagy TAJOM.
Idétlen tajankó! Tajabált Tajparaszt.
És tarjával a TAJOM tajására csapott.
Aki a fájdalomtól összetajta magát!
A TAJOM nem tajomkodott többet.
Ezért Tajfun és Tajparaszt tovább tajózott.
Míg nem előbukkant egy randa TAJASBABA.
Akivel igencsak TAJBAkaptak.
De Tajfun tajkón vágta TAJASBABÁT egy tajaskenyérrel.
És TAJASBABA kitajkott….
Ekkor jött a Tajtékos vihar.
Amitől Tajfun megfázott és orrán- száján folyt a tajony.
Ekkor Tajparaszt elüvöltötte magát:
Tele van a tajom! Tajarodjunk haza!
Ráadásul elfogyott a TAJA, meg a TAJOMÉZES KRUMPLI.
Ebédidőre egy szigetre tamajogtak.
Ahol Tajparaszt kutyatajba lépett.
És erre megjelent a sziget királynője a szépséges NATAJA.
Aki éppen az ebédjét tajálta, egy tajnyérból.
Így szólt Tajfun:
- Na de NATAJA te repedt tajkú tajok vadász! Ne tatajássz!
- Ez már mindennek a tataja! - szólt közbe Tajparaszt.
- Nagy nehezen ide tajálunk, és egyből kutyatajba lépek?
Összeakasszuk a tajszunkat!
Tajbaszakadt NATAJA megijedt, és megjött a havi taja.
Vendégül látta látogatóit. És jól leitajta őket.
Hőseink TAJTrészegen folytatták útjukat.
Már csak pár tajóméter lehetett hátra, amikor a TUTAJ TAJABOKRA szakadt.
Úszva mentek tovább…
Végül elérkeztek a tajgára, ahol mesterük tárt tajokkal várta őket.
Ő volt, akiért idejöttek! Ő volt Tajgatóth László!
És boldogan éltek, amíg fel nem dobták a tajpukat.
És ezzel történetünk becsukta tajtaját.
Jól összecsaptad te tajó állat!
Kérem tajtózkodj az ilyen megjegyzésektől. Annyi taj legyen!
Itt a vége, fuss el véle… Taj számunknak itt a vége!

Szakálos Dénes László írása (c) 2010 március

Tasnádi Péter és a Hal a tortán
 

„Sosem nézek tévét, de most pont odakapcsoltam...egyszerűen felháborítónak tartom, hogy a TV2 Hal a tortánjában a jövő héten maffiózók főznek, olyanok, akik embert öltek, mások pénzét vették el, és nyomorba döntöttek családokat! Miért kellett ezekből sztárt csinálni? Itt tartunk? Szánalmas” (csak részlet)
 

– idézte a Blikk Tóth Vera Facebook- bejegyzését. 2009. október 9. 
 

Ezek után Tóth Vera énekesnő nyilvánosan elnézést kért, s magyarázata így öltött formát:
 

 „Nyilvánvaló, hogy a barátaimmal szerettem volna megosztani ezt a gondolatot, nem pedig a nyilvánossággal. Persze, nem számoltam el magamban tízig, mielőtt leírtam volna.”
 

Kommentár a velvet.hu oldaláról szintén 2009. október 9-én :
 

„Nem tartja magát előítéletesnek, ezért is zavarja, hogy a privát oldalára írott bejegyzése a nyilvánosság elé került.”

Megint igazolódni látszik az elméletem (innentől Zuschlag szindróma), hogy a médiának koncepcionális a viselkedése, tehát ügyláncolatokat folytat. Tóth Vera láncolata a Megasztár reflektorfénye révén indult el, és jelen esetben a Facebook bejegyzésbe csatlakozott: az éppen aktuális utolsó láncszem. A reflektorfény nem kivételez a Facebook bejegyzések terén sem. Egy híresség esetében mindenkor számolni kell a képlettel: Nyilvánosság = reflektor, kamera/mikrofon, Facebook, iwiw, Twitter, Blog. S a képlet a technológia fejlődésétől függően a végtelenbe mutat, mint a matematika PI értéke. Naiv gondolat tehát, hogy a híresség szelektíven kizárólag a barátainak ír egy közösségi portálon. A tartalomképző médium is mindig ott lesz megfigyelőként. Akkor is, ha eredendően a híresség tudatlan (z. szindróma).
 

Tasnádi Péter esete rendkívüli. Példának okáért mindannyian tudjuk, hogy Amerika sokat költ a börtönviseltjeinek rehabilitációjára, megpróbálja reintegrálni az egykori elítélteket a törvénytisztelő nagytöbbségbe, társadalomba. Mi a helyzet itthon? A TV2 részéről, tudatos vagy nem tudatos rehabilitáció volt ez? Inkább az utóbbira gondolok. Teljesen mindegy tudatos volt- e vagy sem. Az alapkérdés, mennyire volt ez optimális, a normakontroll terén? Mennyire volt optimális a tudatos/nem tudatos rehabilitáció egy fiatal demokratikus országban, ahol komoly problémákat vázolnak a statisztikák a vagyon és élet ellenes bűncselekmények terén? Illetve a média rehabilitálhat egyáltalán? Erkölcsi tézisek nélkül a kérdést nyitva hagyom.

Itt azonban nem kettőződött a valóság, mert nem az aranyos jópofa egykori maffiózó főzőcskézett, hanem a börtönviselt egykori maffiózó.
 

„Megszurkáltad a csirkét? Jó, mert én legutóbb 3-évet kaptam érte!”

/Tv2: Hal a tortán adása 2009 Október 14. idézet Tasnádi Pétertől/
 

Talány és paradoxon. Ha már börtönviselt embert mutatunk be, miért indokoltabb nem kettőzni a valóságot? Vagy talán, azért mert Tasnádi nem képes önmagát kettőzni, vagyis nincsenek színészi képességei? Akkor viszont nincs rehabilitáció, vagyis a TV2 nem akarta közelebb vinni a társadalomhoz a karaktert. Ha nincs rehabilitáció, akkor miért egy szórakoztató műsorban mutatta meg mindezt a TV2? Miért nem inkább a kékfényben? Akkor, akik kettőzve voltak/vannak, azok csak színészek? Az egész valóság kettőzöttség zavaros és értelmezhetetlen, mert megfejthetetlen, mit akart ezzel elérni a TV2.
Más lett volna a leányzó fekvése, ha a rendező megkérte volna Tasnádit, hogy mellőzze a börtönszlenget, mert inkább a gasztronómiai tudására vagyunk kíváncsiak. Ezzel direkten kettőzve a valóságot, és kockáztatva a nézettséget. Vagy ha a TV2 egy másik műsorban tette volna mindezt. Mondjuk Győzike modell alapján a hétköznapi Tasnádi Pétert mutatta volna be.
 

Nem arról van szó, hogy diszkrimináljuk a büntetett előéletű személyeket a képernyőről! De nem biztos, hogy a TV2 Tasnádi Pétert a megfelelő struktúrába helyezte el – s tegyük hozzá… vele együtt az összes többi börtönviselt személyt. Itt viszont komoly lehetőséggel kell számolni: elképzelhető, hogy a hősök vagy példaképek szférikus világa, köszönő viszonyba sincs a média szférikus világával? A normakontroll a közönséget reprezentálja, vagy a küzdelmet a nézettségért?

Mefiszto.hu (c) 2006 május
Szakálos Dénes László írása

Higiénia magazin (fiktív tudósítás)

  Lapunk a Higiénia Magazin nem mindennapi eseményről tart beszámolót. A választások után nyomban felkerestük Budapest főpolgármesterét Demszky Gábort, aki elmondta, hogy Budapest ebben a négy évben lesz a legtisztább. Mert minden kutyagumi eltakarításra külön költségvetést dolgoznak ki. Az első ilyen kutyagumi feltakarításnál lapunk is jelen volt. Igyekszünk sorról sorra, részletesen beszámolni erről a polgári példamutatásról, melynek eredményeképp vélhetőleg több lesz a turista Budapesten, mint a kerülgetni való.

Egy hete Kovács úr még munkanélküli volt… elnézést munkakereső volt, de tegnap délután 2-kor kovács úr magára öltötte narancssárga uniformisát, és a hozzátartozó sárga megkülönböztető jelzésű villogóját, vagyis a munkavédelmi sisakját. És a negyed szoba összkomfortos lakásából a munkásszállóból elkísértük egészen a VIII. kerületi Vincellér utcába. Ahol már újságírók hada várt bennünket a polgármesterrel az élen, szerencsére akadt az utcasarkon friss termés, a résztvevők szerint három elefánt rendezte egy helyen külön a polgármesteri hivatal megrendelésére. A kupacot egy vörös ünnepi szalag választotta el a nagyérdeműtől. Mielőtt azonban elkezdődött volna a nagytakarítás, Demszky úr 2:30-kor sajtótájékoztatót tartott közvetlenül a szalag előtt. „Budapest jól választott” vezette be a tájékoztatót a főpolgármester úr, és elmondta: „nem lett Budapest Minisztérium, lett helyette kutyagumi bizottság és a tervekben szerepel a kátyú bizottság is, az állam minden autósnak biztosít az anyósülésre egy profi fotóst, akik dokumentálni fogják az aszfalthibákat és a tengelytöréseket”. Ebben a városban szilárd és biztos talaj lesz az elkövetkező négy évben, senki nem fog többé puhába lépni. 

  Lapunk is feltette a szokványos kérdést: „miből lesz mindez finanszírozva?” természetesen a válasz magától értetődő és abszolút racionális volt. A polgármester az ügy érdekében eladta horvátországi nyaralóját, és onnan haza küldte az FKF karbantartókat, és ez legalább négy évig fogja biztosítani a költségeket. A bizottság elnöke is felszólalt Tóth Kázmér és elhangzott a jelszavuk is: „nálunk a szarügy is rózsaszínű”. 

  Továbbá elhangzott hogy 2010-re sor kerülhet a Metro 6 átadása is. A rövid tájékoztatás után, ahogy az lenni szokott, a polgármester úr elővette pedikűr készletéből a kisollót és határozott mozdulatokkal elvágdosta a vörös szalagot, mely mögött a kupac váratott magára... melyet könnyebb volt kikerülni, mint átugrani. Így Kovács Lajos a kutyagumi bizottság első élmunkása a vakuvillanások és a tapsvihar közepette, hivatásának teljes boldogságába munkához látott.

Beindult a sisakon a sárga villogó, kézbe került a talicska, az a kupacig nyikorgott majd abból egy sóderes lapát került a kézbe, és a takarítás elkezdődött. Művészi gondosság, és nagy munkakedv jellemezte a mozdulatokat.

    Munka közben Kovács urat is faggattuk, elégedett- e az új munkahelyével. Kiderült, hogy Kovács úr elégedett, hiszen kedveli a hasznos vegyi anyagokkal való munkát, mert végzettségét tekintve vegyészmérnök. A rendszerváltás következtében a munkakeresésben látta a jövőjét, és most alakult úgy hogy megtalálta élete értelmét. Hivatástudata még gyermekkorában alakult ki ugyanis kedvenc állata a galacsintúró bogár volt. Erre a pályára születni kell.

  Négy órakor a sajtó lassan szétszéledt, a rendőrök még fél óráig terelték el a forgalmat. Kovács úr is lassan megpihent verejtékes munkáját követően és mi is fellélegezhettünk a szájtakaró mögül. Kovács úr elővett egy hypo feliratú viszkis flaskát, és mielőtt leöntötte a megtisztított járdát, jól belehúzott. A mai esemény is a higiénia fontosságáról és a polgári példamutatásról tett tanúbizonyságot. Nem volt nagy munka, három talicska és a járda ismét ragyog. Mint megtudtuk mostantól Budapesten ez mindennapos műveletté válhat és Kovács urak fogják lesni a kutyagazdik ténykedését. Nálunk a szarügy is rózsaszínű!
 

Amikor a klozeton ülök mindig az olvasott szennyel feledtetem a művelet kellemetlenségeit. Tiszta szinesztézia, az olvasott szenny elfedi a szagokat. Azt gondolom épelméjű ember ezért tart ilyen bulvártermékeket a klozetba, viszont papírt sohasem helyettesíthet, ugyanis az aktuális playmate- borítás miatt nagyon csúszik. De elkalandoztam. Stólbuci arcképe is nagyon csúszik, mert most és jó ideje ez a sláger. Mit gondolok erről? Van, aki ezen a blogon szakértőbb nálam, de azt gondolom nem a valóság, hanem a hírérték lökdösi egyik árokból a másikba, mert elvégre a részeges "Toldi szavaló" és "Kukorica János" már régen rács mögött ülne. Ami egyébként felháborítóbb lenne, mert az legalább érték volt... sokkal inkább, mint hogy talkshow rabszolgák: szolárium szökevények, és pumpált szájú ribancok jópofiznak a tévében. A ribanc kifejezés nem sértő, férfi megfelelője: hímringyó, selyemfiú... mert ezek a figurák kitaláltak, és nem önmaguk. A jól kereső útszéli lány sem képes magát kitalálni, ahhoz strici is kell. Ezekhez az emberekhez a média kellett, mint strici. Ők bejöttek, átnyálazták a kínálatot a kilencvenes évek végén. Találtak jóvágású színészt, aki verset szavalt (stólbuci) találtak DING-DING-DONGOT (Csonka Picit), habár ez utóbbit nyálazni nem kellett. Laurence Oliviert vagy Anthony Hopkinst nem találhattak, mert ez volt a nívó. Latinovits és a többiek csak legendák KB a dinoszaurusz mellett mutogatják őket - egy nyugati médiumnak KB ennyit jelent. Tehát ez volt a választék... de igazából ők csak nyersanyagok voltak, ki kellett találni őket (mint a többieket Pálffy, Stahl, Bárdos, Máté, Liptai). Na meg a paplanszájú Mick Jagger klón Till Attila és a többi lúzer. Ezek nem önmaguk voltak, ki kellett találni őket. Mivel ki kellett találni őket, csaknem ufókká váltak... mindenki tudja, milyen zoknit hordanak, hányszor mentek retyóra, működik- e a szex vagy potemix és tea reklámot vállalnak helyette. Lényegében, aki figyeli a bulvárt... remek, mert virtuálisan lehet az ő életükben élni... többet mint a sajátunkban. A sztárnak azonban vállalnia kell, hogy szellentés esetén... a bulvár zsoldosa szagmintát vesz, és közli az erősségét. Némelyik ezt vállalja is... mert miért ne, sőt a másik állat marketinges parfümöt is kiadat belőle. Terry Black izzadtság szaga (nyilván nem szülés közben), Fekete Pákótól ugyanez (nyilván nem nyelvvizsga közben). Tehát semmiféle kulturális rekonstrukcióról nincs szó hiszen, a kereskedelmi médium viszonya a rendszerváltás utáni állapotokkal, annyi volt... mint ahogy a paraszt sem került közelebb a csokoládéhoz. Dekonstrukció, hiszen sajátosan bontja szét az elemeket, s azokat sajátosan értelmezi. Meglévő rutinok és liszenszek alapján. Új drogfüggés kialakítása, Kudlik Juli frizurája után (30 évig) nézzük meg a Stylist, hogyan formál a fejekből- testekből lassan már fel nem ismerhető trendi műanyag babákat, egy színes kirakatban... nélkülözve minden őszinteséget.

Van, amelyik sztárt zavarja ez a nyilvánosság stílus. Nincs gond... abból is hír lesz. Az agresszivitás mindig piacképes. Nem tudsz nem állatként viselkedni. Ez nem csak a médiát jelenti, hanem a hétköznapokat is. Három kulcs napjaink híreiből: tettesek, halál, csőd. Ha valaki figyeli, pontosan látni fogja. Kizárt az építő fordítás: partnerek, élet, jólét. A depresszió, mint végtelen spirál gyűrűzik. Ezek után az emberek tematizáltan fogyasztanak majd médiát, és teljesen impotens módon apolitizáltak lesznek a közélet és a hatalom értékelését illetően. A sokszínű gondolkodás kényszere elválaszt, megkülönböztet. Termel ki árpádsávos és szivárványsávos alsógatyákat, egymásnak ellentéteit. Mi ebben a biznisz? Az ellentétek hosszú távú stabilizálása: liberális maszlagokra hivatkozva, megnyitni a kapukat - amúgy éretlen és alkalmatlan társadalomnál - plurális értékekkel áraszt el mindent, ezzel csatarendbe állítva a hagyományőrzők rettegését, vérszomját. 
Még el sem csattant az első pofon... de az érintett kisebbséget riogatni kell. Minden délibábból gárda egyenruha rajzolódik. Az ombudsman epilepsziát szimulál - habzik a szája. Ezt az állapotot fenn kell tartani. Hiszen mi lesz ebből? Hír! Ha hír van, akkor mi van még? Struktúra van. Ha struktúra van, mi van még? Hír, reklám, műsortematika: műsoridő értékesítés. Két lépcsőn leguruló Magdi néni között, megfelelő arányban értékesítés.

A politika sem különb. Most valami kéziféket építgetnek a rendszerbe Viktorék. Valamelyest konzervatív polgári értékrendek alapján. Azért mert valaki itt tömjénnel füstöl, attól még az emberek gázálarcban ülnek egymás mellett. Ez a fajta rekonstrukció, nem fog működni. Az emberek nem ismerik már a közösség fogalmát. Hiába lövöm a karaktereket a paraszt még mindig nem tud mit kezdeni a csokival. Az embereket nem közösségre kell nevelni (büntetni vagy kényszeríteni), mert úgy sem működik. Olyan alapvető és közös értékekkel kellene operálni, amelyben minden egyén megtalálja a maga részét, lehetőségét. Az önálló gondolkodás, és felelősség tanítása a fontos. A demokrácia nem állatkertet jelent, ahol az emberek ketrecen belülről szemlélik a világot, és egymást zrikálják. Ahol mindent szabad, és nincsenek alapkövek. Dekonstrukció, sajnos egyénekben kell gondolni... összetevőkben, alkatrészekben. Ebben a társadalomban rekonstrukció csak diktatúra segítségével érhető el. Csak félelem, és nélkülözés tudta az embereket összekötni. A demokrácia nem közösség elvű, egyének társadalma és nem több. Nekünk meg arra kell válaszolni húsz év múlva: milyen minőségű egyének összessége a társadalom?

Kedves O. Viktor. A 2002-ben behűtött pezsgőt teljes joggal, nagy örömmel felbonthatta és elfogyaszthatta. De ne tagadja: ez a pezsgő részegített, de nagyon keserű szájízt hagyott maga után. Egészségére! Sok sikert.

On Friday... OMG:)

A nyugvó nyári nap lassan a kietlen aszfalt domborulatába olvadt.
A nyári szellő meglebbentette földig érő szakállamat és a deres homlokom fürtjeit. A madarak énekes kara átadta helyét a tücskök hegedűkarának. Esteledett és a hold, ráncos szemeim tükrében fel-felragyogott, türelmetlenül csoszogtam és a sétapálcám tétován kopogott a járdán. Nagyon vártam már a vacsorát… 

A biomassza melyet egy héten át gyűjtögettem a buszmegálló környékéről gombák, füvek, virágok szirmai, és növények levelei ezer színben pompázva fortyogtak egy törött bádogdarabban. A vacsora már lassan hat órája készült… hiszen öngyújtóval igen nehéz bádogot felmelegíteni úgy, hogy a benne lévő étel ízletes legyen.

Sajnos elfogyott a gáz… s tudjuk drága is.

Úgy tűnik ma csak langyosan eszem a betevőt. Az öngyújtó széles ívben suhant a levegőbe és koppant valahol az aszfalton. A púpos hátam kiegyenesedett, a bádog darabot a számhoz kaptam, és mohón kortyolgatni kezdtem. Háromszor csúszott le és föl az ádámcsutkám és a vacsora elfogyott… Lehajoltam és a bádogot a földre helyeztem. Kiegyenesedni már nem sikerült, mert a lumbágóm megint beállt. Egy büfi… egészségnek, még egy a helyzetnek, s harmadik az ijedtségnek, hogy már megint elmozdult a protkóm.

Ajkamat nem éppen szépirodalmi kifejezések hagyták el, végül a vézna és elgyengült testem a betonra hanyatlott. Öreg vagyok már… e gondolat villámként hasította végig a levegőt. A cérnavékony ujjaim a sétapálcám után kutakodtak. Nem találtam. Határozott féregmozgással a menetrend táblához kúsztam majd a tövénél megálltam, és belecsimpaszkodtam. A táblától egy méterre az árokban egy csontváz hevert elegáns szertefoszlott öltözetben. Pomádé Lajos volt az, a legjobb barátom.

Hát hiába az idő vas foga már csak ilyen, olyan mint amilyen az én fogam nem lehet. Sok idő telt el amióta elindultunk a szombati esti diszkó felé. Lajos már hajat növesztett a pókhálóktól és koponyája férgektől burjánzott. Teste otthona volt a hontalan rovaroknak. Fehér meszes kezében egy VOLÁN BUSZ menetrendet szorongatott. A papíros megbarnult az idő múlásától és beleolvadt az éj sötétjébe, Ramszesz papirusza frigó- cetli volt hozzá képest… ezért sajnos nem láthattam, hogy annak idején melyik buszt késtük le. A menetrend tábla érthetetlen betűhalmazt tartalmazott, melynek egyik fele „Szeretlek Manci” felirat volt, a másik fele nem volt igaz.

Elfeküdtem a tábla alatt és álomra hajtottam a fejem azzal a csodás gondolattal, hogy holnap ünneplem a százötvenedik születésnapomat. Az idő telt és én szokásomhoz híven forgolódtam, mert nagyon fáztam csak a szakállamba tudtam takarózni. Ma éjszaka ez is kevésnek bizonyult. 

Végre álmodtam. Igen! Arról a hosszú, sárga színű csuklós járműről, melynek a kiírás szerint fél órás differenciával kellene járnia. Láttam amint közeledik és én boldog voltam. Újra tizennyolc évesnek éreztem magam. A sétapálcát eldobtam és rohantam, hogy csókot leheljek a buszsofőr homlokára, megsimogatni édes bubuját: „hát megjöttél a sztrájkból?”

A busz fékezett dudált, és a sofőr ajka édesanyámat zengte.

Az ajtó nyílt én felléptem és a nadrágom lágy péppel telt meg. Nem az örömtől, hanem a meglepetéstől. A buszsofőr nem volt más, mint Update Norbert, aki egy bádog, gőzölgő biomasszát nyújtott felém. Felébredtem ebből az idióta álomból.

Reggel volt már. Óvatosan felálltam és azon tűnődtem, mi legyen a reggeli, hiszen már mindent feléltem. Tehát születésnapom alkalmából… ha a busz nem is, de a vég eljött.

Ekkor balról furcsa morajlást halottam, olyan hang volt ez melyet nagyon rég halottam. Azt hittem, hogy már hallucinálok az éhségtől ezért nem törődtem vele. A morajlás erősödött… még a föld is beleremegett, és a felkelő nap tüzes pompájában egy négyzet alakú tárgy jelent meg. Ahogyan bevette a kanyart már inkább hasábra hasonlított. A dombokon le és föl buckázott. Ez a VOLÁN BUSZ VOLT! Halleluja! Boldog karácsonyt! Kellemes húsvéti ünnepeket! Éljen 56 és 48! Ember a Marson! Szeretkezz ne háborúzz! És egyéb boldogságok cikáztak aggastyán lelkemen. Szemem könnycseppeket érlelt, nektárt csepegtettem és sétapálcát lengettem. Sétapálcámat a levegőbe emeltem és bőgtem… bőgtem… bőgtem örömömben. Elővettem ronggyá aszalódott diákbérletemet, mely már nyugdíjas bérletté módosult. Rohantam a busz elé, hogy ne szálljon fel senki se előttem.

A busz már csak öt méterre lehetett a megállótól, amikor a táblájáról a következőt olvastam le: GARÁZS-MENET… és a busz kecsesen elhajtott az orrom előtt tovatűnve a dombok mögé. A szám tátva maradt és halálsikolyt köszörültem a torkomból. Térdre borultam és a hosszú körmeimmel az arcomat kezdtem kaparászni. A kezeim véres húscsomókkal teltek. Ahogy mondani szoktuk: „a pofám leszakadt”.

A jövőben kellemes utazást kíván a Volán Rt és Szakálos Dénes László.

Szakálos Dénes László (c) 1998

Félig ember, félig önérzet? Ez nem valami sci-fi alcím. Bár minden embernek van önérzete. De az önérzet zavara a felnőttkor hajnalán vagy "éjfél után" közvetlenül 12-14 éves kor körül jelentkezik. Szeretik ezt a lázadó korként említeni. Ennél jóval bonyolultabb a helyzet. Már régen elhagyta a fiatal az alsós osztály küszöbét, és ekkor elindul a világ progresszív - sok mindent magába tömörítő - értelmezése. Éhség az értelmezésre és ismerkedésre, és minden (mindenki) zavarja, ami (aki) ebben gátolja, introvertáltan vagy extrovertáltan ezt nem is fél kinyilvánítani. A szülői beavatkozás cseppet sem könnyű.
Kimeríti a bosszúságot, elősegíti a fáradtságot. Sajátos igazságtartalmak kialakulása ez a korszak. Többnyire emocionális alapon alakulnak ki az igazságok. Benyomások a szülői és tanulói környezetből. A szenvedések és mindennapi drámák, különös feldolgozása, melankólia, bizonytalanság, folyamatos ellentmondások feldolgozása, alkattól függően: öltözék drasztikus kiválasztása, csoporthoz, zenei irányzathoz való tartozás. A skála meglehetősen széles, zárkózottság vagy túlbuzgóság bizonyos ügyekben. A megmentő hős alkat a fiúk oldalán, anyáskodás a lányok oldaláról. Depressziós és meditálós magány lányok részéről, agresszivitás és versengés fiúk részéről, de a fordított felállásról is beszélhetünk. A test hirtelen fejlődése és az ebből adódó magatartásbéli zavarok - különösképp fiúknál - a női szervezetben nagyobb tempóval zajlik, csaknem a mutálás korszaka is kimarad. Jelentős eltérést mutat a fiúk és a lányok ismerkedése a világgal.
A genetika belép a zavaros képbe.

A nőknél a társadalmi szerepvállalás és a párválasztás praktikája elindul a számára kijelölt úton - ilyen volt az amikor pletyiztem a mellékhelységben az első cigi mellett arról, hogy osztálytársam kedves Katalin különös mód akar megfelelni öltözékével a szemközti gimi egyik fiú (érettségizős) tanulójának -  mi sem bizonyította jobban, hogy önfeledten meggyújtottam a műszálas szoknyámat a téma izgalmában. Ennél örömtelibb tény, hogy nem csak a cigiről, de a műszálas dolgokról is leszoktam. Mind ennek tudható be, hogy ritka az eset - nyugodtan kizárható - hogy ebben az időszakban azonos korú lányok és fiúk ismerkednének. Ha nem vettük ismerkedésnek korábban: a rugdosást, hajhúzgálást, pofozást, gyermeteg ármánykodásokat, focilabdával való direkt mellre és fejre célzást. Így csakhamar kialakul, fiúk és lányok részéről a csoportokhoz tartozás, ezek meglehetősen differenciált állapotot mutatnak Európa térképét idézi. A padsorok elfoglalása heterogenitást vázol. Határvonalat húz, az ekkor még státusz kérdés: ki mellett ciki és nem ciki ülni, és ebben a lányok jobban magukra találnak a korai szerepvállalás fejlődése által. A tudat nem perspektivikus, de működik. Lacika mögött nagyon "gáz" volt ülni. A szó szerinti értelemben: ugyanis a tisztálkodást sajátosan oldotta meg abban a havonta alkalomban. Bár Lacikából nem rajzolódott ki, a mostani 32 éves László, aki ma elegáns tiszta és jóképű üzletember. Ugye ismerős ez a tévedési faktor? Talán ez az ami igazán nehéz ebben a korszakban, hogy a genetika diktál, de sokszor az emóciók és igazságtartalmak felülírják. Mi sem igazolja jobban, hogy téves "első szerelmi" romantikából így születnek gyermekek is. Már ideje korán akár 17- 18 éves korban anyává változhat egy fiatal lány. Itt érdemes megemlíteni a szülői gondoskodást. Vagy hanyagolást? Az igazságtartalmak nem maguktól jönnek létre, azt otthonról hozza az ember. Ennél rosszabb a helyzet, ha nem tudunk mit elhozni otthonról. Ma ez komoly probléma. Mert az "apa" és "anya" modell, igenis fontos ebben az időszakban.

Legyen "girl power", itt a  lányokról essen szó most: két problémás "apa" típust kell megemlíteni az egyik a "tekintélyelvű", a másik a köznapi nyelven ismert "papucs". Ezek gyakran egymásnak ellentétei. Az egyik oldalon, a túlzott szigor esetleges freudi szinten "fiúnak" nevelés veszélye jelenik meg - a tekintélyelvű - a másiknál a laza kéz határozatlanság, követelődző és altruista jellem - a papucs - pedig túlzott és szenvedélyes, romantikus vágyakat indíthat el a fiatal lányban. A tekintélyelvű nevelésben részesített lány, a fiúkkal való kapcsolatban meglehetősen szélsőséges, nem ritkák a durva konfliktusok ennek szomatikusan hosszú távon gyomorfekély kialakulása, ha feszülten ellenáll és egyéb reflux probléma kialakulásához vezethet. A női vágy és a megfelelés kényszere összecsap, és abból semmi nem sül ki jól. Többségük akár, magasan kvalifikált értelmiségi pályát választ, orvos, pszichológus, szerencsés esetben kialakulhat a teljes élet - szexuális zavarok nélkül - vagy sajnálatos mód a verseny tovább erősödik, és a női arc agresszív és szingli vonulatát produkálja. A "papucs apa" esetében vágyakozás az érzéki, de kemény férfi után (a vágyott lesz pótléka a gyenge apa modellnek). Eltúlzott romantika és melankólia, depresszióra hajlam az életben, akár írásban is rögzítve: irodalmilag nem kevés leányzó meglehetősen termékeny. Az sem kizárt, hogy többségük a nyilvánosságban próbál szerencsét: újságírónő, színésznő lesz stb... Erőteljes érdeklődés a művészetek és a vizualitás iránt, akár tudatmódosítók segítségével, az elefántcsonttorony filozófiai dialektikája és dilemmája lesz a jellemző. Többségük művészi értékteremtő, ám beteljesedésük útját villámok tűzdelik. Van arany középút? Valami van... de nem arany közép. Az érzéki, de kemény "apa" modell, amely kimeríti a példamutatást ritka, de létező jelenség. Sajnos ismételten a szocializációra és a gazdasági állapotokra mutat rá. Azokban a családokban, ahol fontos - mondhatni tradicionális - szerepet töltött be a vagyon valamiféle dzsentri múltra vezethető vissza. Sokkal inkább ismeretes a gyengeség a nihil. Míg ellentét oldalon, a kemény munka (akár falusi), küzdő családok férfi szülöttei a gyengeség agresszivitásba csap át (túlzott alkohol fogyasztás és a többi). Ezért is van különös jelentősége annak, milyen hátérrel óhajtunk gyermeket vállalni. A most jelentős gondokkal küszködő középpolgári réteg (Lokálisan: Pest és Pest megye, átlag kereset egy főre kb: 170-200 ezer forint bruttó +- hitel és adósság) fokozatosan vékonyodik. A kormánynak lépéseket kell tennie a családpolitika, az anyák támogatása ügyében a munkaerőpiacon. Ugyanúgy, ahogy földcsuszamlás is létezik... létezik szerkezeti csuszamlás is a társadalomban. Jó lenne talán nem negyven meg ötven évesen gyermeket vállalni. Ezt a helyzetet kellene korrigálni. Főképp.

Visszatérve és gombolyítva a fonalat: "girl power":).
Az ideálokat néha, ha fájdalommal is jár... likvidálni kell a fejünkből. Tudom... nehéz.:) Szép a vágyott adonisz hmmm. De nekünk amazonoknak van egy óriási hátrányunk:
bennünk gyorsabban ketyeg az óra.

folyt.köv
(legközelebb "Boy power":)
Egyébként skype velem minden hétfőn, este 10-től. Pusz.

Szakálos Dénes László előadása
2009 Szeptember SZGYF (c)
 

A fiatalember Dabas peremén kocsikázik, és szomorúan konstatálja, hogy eltévedt és a problémát a térkép sem oldja meg. Kisvártatva arra biciklizik egy idős bácsi. A fiatalúr letekeri az ablakot és megszólítja a bácsit

-         Jó napot kívánok!  Autópályán kívül, hogyan tudnék a legkönnyebben eljutni Dunavarsányhoz?

A bácsi megáll, eltűnődik a kérdésen… majd diplomatikusan válaszol:

-         Sári- Bugyin keresztül!

Egy másik fiatalember munkaügy kapcsán Pesten a Ludovika téren tévelyeg.
Vele szembe az utcán egy jól öltözött negyvenes hölgy közeledik. Tájékozódás céljából megkérdi a hölgyet

-         Kézcsókom… merre kell, menni a Tömő utca felé?

A hölgynek látványos pír keletkezik az arcán, majd pofon csapja a fiatalembert.

            Könnyen állíthatnánk fel nyelvi tényszerűséget, és benne az szerepelne, hogy szexuális tartalomról van szó. De ha újabb változókat építünk be, akkor kiderülhet, hogy Sári (Dabashoz tartozik) és Bugyi közös útvonala, és a nyolcadik kerületi Tömő utca valóban létezik. A kérdés csupán az, hogy: kinek a fejében létezik és kinek a fejében nem? Ugyanarról a valóságról differenciálok vannak a tudások között.

            Az első példában a bácsi differenciálja a fiatalemberhez képest az elmúlt nyolcvan év települési történelme volt, meglehet Sári már nem szerepel külön a térképen, de ettől még az útbaigazítás helyes volt, a fiatalember döbbenetétől függetlenül. A második példában, ahol is a fiatalember pofont kapott útbaigazítás helyett, az információ hiány alkotta a differenciált, az érthetően erkölcsös hölgy valóság referenciái között nem szerepelt a valóban létező Tömő utca. Ilyenformán a kvalitatív kutatás célja, az individuumhoz kötött lehetséges változók feltárása ugyanarról a valóságról. A lehetséges differenciálok feltárása fontos a kvalitatív kutatás során.

            Lexikon vastagságot lehetne írni referencia tartalmak kialakulásáról, ám attól félek társadalomtörténetet, és szocializációs láncokat kellene vizsgálni, így a kvalitatív kutatásnak nem célja A-tól Z-ig felsorolni a referenciákat és referencia hiányokat, és nem célja azokat pozicionálni a „miértek” birodalmában. Ha egy ember referencia tartalmát – tudását a valóságról – ki lehetne teríteni egy teniszpályára, akkor szerencsés helyzetben lennénk, azonban a világ és a lét értelmezése az emberben végtelen számú teniszpályát generál. Így a kvalitatív kutató csak a problémára fókuszálva gyűjtöget változókat, teheti ezt fókuszcsoport és mélyinterjú módszer keretében.

Fontos azonban megemlíteni, hogy mit nem csinál a kutató:

-         referenciát nem minősít:

Nem fogja tehát kijavítani a fókuszcsoport tagjait vagy az egyéni nyilatkozót: Bugyi és Tömő utca márpedig létezik. Hanem szorgosan és szó nélkül le fogja jegyzetelni a referencia hiányt. Mert a kutató a didaktika, és psziché szintjén nem befolyásolhatja a csoport/alany viselkedését. A kérdező a referenciák szintjén hermetikus, de tudati állapota egy befogadó tükör, az alanyok megjelennek benne, úgy ahogy a hétköznapokban. Azonban a tükörnek simának kell lennie, nehogy a nyilatkozók megijedjenek, megfutamodjanak, és elkezdjenek tudatosan másképp viselkedni. Mert fennállhat a veszélye, hogy a kutatás torz eredményeket hoz.

-         igazság konstrukciókat nem minősít:

Mindenki saját igazság építménnyel rendelkezik, ezek ha néhol megdöbbentőek is nem képezhetik minősítés tárgyát. Azonban a kutatási naplóban fontos információként szerepelhetnek. Az egyén igazságai, könnyen rámutathatnak a referenciáira a valóság értelmezése terén. Ha például, valaki megszállottan, és mindenre kiterjesztve az előítélet szintjén dobálózik a korrupció jelzővel, és ezzel magyarázza a választástól való távolmaradást. Nem feladatunk ráerőltetni a plurális gondolkodást, mely szerint vannak új pártalternatívák. Még akkor sem, ha a referencia lyukat valószínűleg egy nagy adag demagógia hozta létre. A naplóba megint csak nem kerül be a demagóg jelző, mert azzal elismernénk, hogy a mi referenciakészletünk tökéletes, ami megint hamis illúzió.

-         hazugság és füllentés dilemmája:

Mivel az igazságot is csak kutatási regiszterbe való rögzítésben hasznosítjuk. Nem lesz kivétel ez alól a hazugság és a füllentés sem. Számolni kell a lehetőséggel, hogy valamely nyilatkozó valótlanságot fog állítani vagy nem azt reprezentálja majd, amit valóban gondol.  Ha ez számunkra nyilvánvaló (vagy később lesz az… lehet, hogy sose) ismételten a kutatási naplóban rögzítjük, és viselkedésünkkel nem tereljük vagy befolyásoljuk a nyilatkozókat. 
A nem azt mondom, amit gondolok  szindróma esetén érdemes leírni az állreferenciákat, szerencsés esetben mögötte később meglelhetjük az eredeti referenciákat. A „tudatosan hazudok”  szindróma nehezebb ügy, saját referenciakészletünk állapotára vagyunk utalva, ha fejlett a készletünk, akkor igaz/hamis értékben gondolkodhatunk, ha fejletlen a rendszerünk (hiányos a tudásunk) akkor vagy utánajárunk vagy dilemmaváltozóban elemzünk vélhetőleg igaz/ valószínűleg hazugság. A hazugság ugyanakkor érdekes jelenség, a mögötte lévő motivációs rendszer különösen: miért érdeke hazudni? sok mindenre rámutathat, többek között rejtett referenciák (rejtett tudások) tömkelegére. Természetesen a naturális vagy mániákus hazudozókkal nem tudunk mit kezdeni, hacsak nem pszichológiai okvetésű a kutatásunk, de az egy másik szakterület lenne.

-         Önreflexió (érdek nélküliség)

„A miniszterelnök márpedig Orbán Viktor”

A kijelentéssel az a baj, hogy a 2002-2006 intervallumot állította be a háttér időszaknak. Nem csalás nem ámítás egy kis határmenti faluban (Pácin: szlovák határ) találkoztam a jelenséggel, idős helyi lakosok tolmácsolásában 2007 nyarán.

Világos tehát, hogy fatális tévedés áll a kijelentés mögött. Ha a vita eszközével viselem magam, tehát megpróbálom eloszlatni a tévképzetet, félő hogy sosem fogom megtudni, honnan és hogyan jött létre a téves referencia. Sokszor a téves referenciák, kommunikációs zavarból vagy információ hiányból (a kettő nem zárja ki egymást) jönnek létre. Mi a fontosabb kutatásban? Az anomáliát megszüntetni vagy rájönni annak okára? 
Ha elutasítólag viselkedem, tehát azonnal kiigazítom a fatális tévhitben élő személyt megoldom-e a problémát? Valószínűleg nem, mert ezzel csak lokálisan kezelem a jelenséget, törekszem tehát a település globális problémájának megismerésére. Az önreflexió rám vonatkozik: hogyan viselkedem, milyen impressziók keletkeznek a saját referencia rendszeremben, ezeket a benyomásokat a naplóban rögzítem. A terepen viszont önreflexíve magatartásommal – magamat figyelem és kontrollálom - elősegítem a kutatást. A kutatás helyszínén a metakommunikáció szintjén sem jellemezhetem a helyzetet, mert azzal megint csak befolyásolnám az alanyok viselkedését. Nyilván a kutatási naplóba bekerülhet az impresszió: politikai analfabetizmus.

Az impresszió önmagában csak gondolatot ébreszt, akkor van értelme igazán, ha a hátterét feltárjuk pl.: bizonyos településen élő emberek, hogy élhetnek médiától és politikától távoli rezervátumban, úgy hogy közben elvileg felelős választópolgárok?
Ki tehet erről? A település politikája? A média? Valami speciális helyi rossz Ómen?

Nem mellesleg megjegyezném, hogy a politikai analfabetizmus kifejezést Giovanni Sartori olasz társadalomtudós használta a Demokrácia c.  művében. Ahol is kitért arra a rossz demokrácia reflexre, hogy sem az oktatás, sem az irodalom szintjén, nincsenek kellően művelve az emberek politikából. Ha ez így van, akkor választópolgári minőségük is kétségessé válhat, illetve a választói egyenlőséget is megkérdőjelezem.

Végezetül az önreflexió megfelelő gyakorlásához hozzá tartozik a klasszikus antropológiai alapvetés: az etnocentrizmus tilalma, mely szerint saját kultúrám minősége alapján nem ítélhetek meg más kultúrákat. Fokalizátorként (megfigyelőként), kizárólag az adott kultúra gyűrűjében viselhetem magam, az otthonit a helyén kell hagynom. A tézis teljesen logikus, ugyanis kultúrákat ütköztetni nem lehet (az enyémet és az alanyokét) mert relatív értékeket kapok melyből erények és gyengeségek párviadala alakulhat ki, és zavart kelthet a kutatásban. Tehát az én tudásom vagy műveltségem a 2002-2006 politikai időszakáról (mely napi sajtóval átszőtt), nem írhatja felül a problémát, nem cél a másik fél műveletlenségét bebizonyítani, sokkal inkább cél felismerni a mögötte álló kommunikációs zavart. A hétköznapi életben azt állíthatnánk eltitkolom más személyek elől az igazságot, s hagyom őket téves hitükben élni, de itt kutatásról van szó. A kutatás és a hétköznap két össze nem egyeztethető tudattartalom. A kutatás során a reflexiós szerkezetben teoretikus koncepciókat alkalmazunk (szakértői leirat), míg a hétköznapi élethez elégséges a laikus elemzés.

Nem lehet kutatva hétköznapot élni (ez ellentmond Szokratész tézisének), és hétköznapian kutatni. Szokratész szerint az élet értelmetlen, ha nem fürkésszük rendszeresen. Ma már világos, hogy a kutatót a hétköznapból következő és azt megelőző jelenségek érdeklik, ha kellően konstruktívak vagyunk, egyáltalán nem nyilvánvaló, ahogy mi viselkedünk, és ahogy mások velünk szemben, akad bőven a hétköznap előtt/mögött kutatnivaló.

-         Az egzotikum problémája:

Két esztétikákkal átitatott referenciarendszer találkozik egymással (két ember), az egyik iszlám a másik katolikus. Egy vicc így kezdődne, ez azonban egzotikum. A kialakult koherencia modellek nem kapcsolhatók egymáshoz, életfelfogásban, tradíciókban, szokásokban, viselkedésekben, olyan mintha két egymáshoz nem illő lego darabot próbálnánk összekapcsolni. Így keletkezik a katolikus szemében egzotikus és furcsa iszlám, és fordítva. Az idegenség jelensége kiváló termőtalaja a turizmusnak, kiváltképp azért is, mert az idegenségérzet erősítése sztereotípiákat gyárt. A turizmus azt a kérdést, teszi fel:

Akarod e látni saját sztereotípiáid?: ilyen az, amikor a brit kultúra megismerésének szándékával külön költségvetéssel kalkulálunk, hogy láthassuk Nessie-t a tavi szörnyet (Loch Ness-i szörny), bár kételkedünk a valóságában, de az egzotikum vagyis a rejtélyes idegenség felülír mindent, de beszélhetnénk romániai vámpírvadászatról, akár egy Japán múzeum előterében a szamurájok csatajelenetéről. A kérdés csupán az: hogy ezek a valóságnak tűnő jelenségek mennyire fedik le az eredeti referenciákat? A turizmusnak komoly kihívást jelentene, ha mindenki Jean Baudrillard: A Szimulákrum és szimuláció című kötetével szervezne magának utazást. Hacsak nem kifordulna a terminológia az ellenkezőjére, és mindenki az elgyötört valóságra lenne kíváncsi (piramislátogatás helyett, szegény és nyomornegyedek látogatása). Azonban az elgyötört valóságra senki nem kíváncsi, így minden utazó megfeledkezik arról, hogy iszlám, katolikus, Britannia, Románia, és Japán egy és ugyanazon valóság részei és a differenciálérzet csak a távolságból ered, illetve vágyakozásokból: miszerint, a kapitalista berendezkedés egyik negatív jellemzője az egzisztenciális individuum menekülése a megszokottság városából az idegenbe.
S hogy erről megfeledkezünk, kiváló és ideális tudattartalom a turizmusnak.

Nem célom, hogy szkepticizmust tápláljak az idegenség jelentését illetően. De a dolgozatom terén arra törekednék, hogy elkerüljem Tóth Benedek megállapítását:

„Az etnográfus az egzotikum dílere”

Szükséges lesz megállapítani: idegenség nem létezik, csak referencia hiány (tudás hiánya) amellyel sajnos számolni kell. A megismerés aktusakor azt is világossá kell tennem: hogy az eredeti vagy autentikus valóságot ismertem meg, vagy esetleg valami legyártott valóságot?

            Nagy Terézia Relatív egzotikum c. munkája remekül példázza, hogy a számunkra idegen ember hogyan lát bennünket. Megemlíti a bevándorolt Muszlimok „magyar képét”, bár az értékrendszer relatív, de mégis tudnánk belőle önkritikát kihámozni. Mi az, amit nem értenek a magyarok viselkedésében? Mi az, amit elítélnek? Mi az, amiben vitatkoznának velünk? stb.  A kvalitatív kutatásomban az „idegen szemében én ki vagyok” problémás helyzet a segítségemre lehet, ugyanis pontos diagnózist mutat a valóságképzetekről, és talán közelebb visz a megértéshez, és távolabb félreértéstől. Ezt akár magyar honfitársammal készített interjú során is alkalmazhatom. Az alapkérdés tehát marad: Mi van a te fejedben, ugyanarról a valóságról… ami az én fejemben nincs?